Egy igazán különös tesi óra eltérő benyomásokkal

A második órán Barnabás bácsi sehogy sem értette, hogy most miért nem jeleskedünk matekból. Senki nem aktívkodott, a legtöbben csak meredtek maguk elé. A jobb tanulók a biosz doga miatt amortizálódtak le, míg a rosszabbak alapból csak bambulnak az ablakon kifelé normál esetben is. Hamarosan a tanár is megunta a tétlenséget és szóvá is tette:
- Mi van veletek? Miért nem jelentkezik senki? Túl nehéz ez a feladat? - aggodalmaskodott.
- Tulajdonképpen... - kezdte Levi, de valaki beleszólt.
- Ez a piszok dolgozatot íratott - nyafogott - természetesen - Erika, állába támasztott kézzel. - Az első óórán!
- Igen, és ez tök izééé! - nyávogott tovább ebben a stílusban Detti.
- Hát, sajnálom - vakargatta a tarkóját zavartan. - De ki volt ez? Az én kollégáim nem ilyenek.
- Ó, Barnabás bácsi még nem ismeri az itteni tanárokat... - jegyezte meg Dávid legyintve.
- Kiss Kálmánné, kedves biológusunk csinálta ezt! - ordított be Szandi.
- Na, jó, majd próbálok beszélni vele... De kérlek, most igyekezzetek, mert ugyan nem ma, de hamarosan matekból is írni kell!
Ezzel át is lendültünk a témán, folytattuk a megkezdett egyenletet. Ajj már. Fene akar írni témazárót...
A szünetben Biankával felsiettünk a kémia terembe. A kémiát különösen utálom, egyrészt a tanár miatt, másrészt meg... kit érdekel, hogy mennyi neutron meg elektron van a klórban?! Teljesen felesleges. Mitől lesz nekem jobb, ha fel tudom írni a kétatomos molekulák szerkezeti képletét?
Szóval a szokásosan nagy jókedvemmel indultam neki az órának. Hamarosan a tanárnő is megérkezett, kissé fújtatva.
- Sziasztok! Na, hadd nézzelek titeket! Sokat nőttetek. Van új osztálytárs? Á, már látom is! Jól elbújtál, bogaram! - pipiskedett, hogy jobban hátra lásson. - Hogy hívnak?
- Berje Alexandra.
- Hogy hogy? - ráncolta a szemöldökét értetlenül.
- Berje Alexandra! - kiabálta.
- Á, jól van, értem, bogaram. Szóval Alexandrrrrra - pörgette meg az r betűt hosszan.
- Igen, de röviden csak Szandi - láttam, hogy kiütközött az arcára az undor.
- Én Kellerné Vass Helga lennék, kémia és biológia szakos oktató. Na, most hogy ilyen szépen bemutatkoztunk, ahogy kell, indulhat az ismétlés! Ma viszont nem igazán fogok tudni beszélni, mert be vagyok rekedve, fáj a torkom - köhécselt párat.
Mi meg nyögdécseltünk egy sort. A kémiai reakciókkal kezdtünk, bumm, bele a közepébe, egy pont elég nehéz anyagba, ami miatt mindenkinek elmegy a kedve minden további kémiázástól. Járt körbe Helga néni, lelkesen magyarázott mindaddig, amíg meg nem állt benne az ütő Pali padja felett.
- Kisfiam! - rivallt rá öblös hangon.
- Öhm, igen? - húzta be a nyakát félve. Nem értette, hogy most mégis mit rontott el. Ami azt illeti, mi sem.
- Ez meg mi??! - kapta fel a padról a füzetet és meglengette a fiú orra előtt.
- Hát, öhm, a magnézium és az oxigén kémiai reakciója - hebegte.
- Nagyon vicces vagy, kisfiam - csak úgy sütött a hangjából a gúny. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban. - De mi ez??
- A kémia füzetem? - kérdezett vissza totál tanácstalanul.
- Igen. És kis alakú. És nekem nagy alakú kell. Miért nem olyan? - csapkodott a tanár.
- Ez még a tavalyi - igyekezett javítani a helyzeten a srác, de csak még tovább rontotta.
- De már tavaly is megköveteltem a nagy füzetet! Szóval egész évben ilyen volt?! - üvöltött felháborodottan Helga néni.
A legtöbben csendben ültünk és igyekeztünk egybeolvadni a paddal, nehogy legközelebb minket ordítson le, de természetesen a fiúk annak a rendje és módja szerint csak röhögtek szegény Pali nyomorúságán.
- Hát igazán szégyellheted magad, kisfiam. A gimnáziumban biztosan nagyon fognak örülni neked - vágta le nagy erővel a füzetet az asztalra. - Ó, bocsánat, hogy is gondolhatnám azt, hogy téged felvesznek bármiféle gimnáziumba? Örülhetsz, ha egy béna szakiskolába bekerülsz. De már előre sajnálom a tanáraidat - vetett rá még egy vészjósló pillantást, majd visszafordulva a táblához tovább magyarázott. - Na, szóval, akkor a hidrogén melyik főcsoportban van? - nézett jelentőségteljesen Hannára.
- Öhm, a harmadikban? - próbálkozott.
- Az elsőben! - ordított Helga néni. - Nézz már fel arra az átkozott periódusos rendszerre, ott van minden! Miért nem tudjátok ezeket az egyszerű dolgokat?! Ez alap műveltség!
Az óra kábé ilyen stílusban folytatódott tovább és még pár ember kissé le lett ordítva, mire az anyag végére értünk, és megtudtuk, hogyha a vízbontásnál 12 g oxigén keletkezett, akkor eredetileg 13,5 g vizünk volt. Nagyszerű.
Az óra végén halk, elernyedt hangon bejelentette:
- Haj, már megint berekedtem - köhécselt fájósan.
Mi megint alig bírtuk visszafojtani a kitörni akaró nevetést. Vajon mitől fájdulhatott meg a torka? Nem is értem...
Örömmel összecsaptam a füzetem, és siettem vissza a terembe. A boldogságom kissé megcsappant, amikor rájöttem, hogy a következő óra technika, amit kedvenc tanárunk, Kiss tanárnő tart. Kíváncsi vagyok, hogy ebből írunk-e dolgozatot. Komolyan kitelik tőle.
A becsengetéskor azonban nem ő, hanem Eszti néni lépett be az ajtón. Mindenki örömujjongásban tört ki és Boti majdnem odaszaladt megölelni az ofőt. :D
- Jól van, gyerekek, tudom, hogy szerettek, de azért tartsátok kordában az érzelmeiteket - nevetett. - A tanárnőnek el kellett szaladnia valahová, ezért a mai órán velem lesztek és osztályfőnökit tartunk.
Először csak a szokásos év eleji hercehurcáról esett szó, pl. ebédrendelés, napközi, órai magaviselet, stb. Amikor a magatartásról beszélgettünk, akkor Eszti néni összecsapta a kezét és hamarosan megtudtuk, mi a terve pontosan.
- Akkor most jön az ültetés! - somolygott sejtelmesen. Ilyenkor igazán tudom utálni a tanárokat. Igazán örülnek, ha elültethetnek a barátaidtól. És ebben még az a gáz, hogy mostanában nagyon klasszul kezdtünk kijönni Biával, erre puff! Ültetés. Bah.
- A lányok és a fiúk álljanak föl tornasorban! - rendelkezett.
Morgolódva tettük meg a kérést és kelletlenül rendeződtünk egy-egy oszlopba. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy nem én vagyok a legkisebb. Ez már számomra egy nagy sikerélményt jelent. :) Főleg a tavalyi dolgok után... Na mindegy.
A lényeg az, hogy Martina, Dalma, Enci és Saci állt mögöttem, velük szemben pedig Csabi, Zsombi, Levi, Boti. Én pedig Mátéval néztem farkasszemet. Úgy tűnt, idén mellette kötöttem ki.
Ugyanis az ofőnknek megvan az a szokása, hogy így alkot először ülésrendet: a tornasorban párhuzamosan álló fiú és lány lesz egy padban. Most is ugyanígy történt minden és én a második padsorban kaptam helyett Boti és Máté között. Ez az állapot sajnos nem sokáig tartott. Eszti néni elkezdett variálni az emberek között, mert ha a nagyhangú barátok egymás mellett helyezkednek el, abból semmi jó nem sülhet ki.
- Na jó, akkor Zsombi és Ábel helyet cserél, te jössz ide az első padba, Lina elé - utasította. - És még... Máté és Zoli fog cserélni, de majd a szünetben lerendezitek a költözködést.
Lefagytam. Igaz, hogy Máté egy nyugodt gyerek és gyakorlatilag halálra lehet unni magad mellette, mert nem csinál egyáltalán SEMMIT, de még mindig jobb, mint Zoli. Zoli egy idióta barom. Na, szóval, nem különösebben kedveljük egymást.
Ez mindinkább kezdett bebizonyosodni, mert a fiú idiótán vigyorogni és integetni kezdett felém, mert nyilván nagyon örült, hogy egymás mellett fogunk ülni. Ugyanis aki mellettem ül, annak jó arányban 4-5 alá nem megy az átlaga. Magyarul: egész végig lesni fog rólam dolgozat íráskor. Boti viszont elég jófej. Majd ő kárpótol. :)
Hamar el is ment az óra és indulnunk kellett tesire. Már csak ez hiányzott a teljes boldogságomhoz.
Biával átcaplattunk az udvaron keresztül a melléképületbe, miközben a szerencsétlen ülésrendet szidtuk. Ő Ottó mellé költözött, aki szintén nem egy főnyeremény, ugyanis nem igazán beszél, vagy ha mégis szólásra nyitja a száját, biztosan valami mogorva megjegyzés következik.
Mellesleg Bia is utálja a tesit (ezt is akkor derítettem ki), úgyhogy totál leamortizálódva léptünk be az öltözőbe, ahol a többiek már javában csacsogtak meg fújkáltak bőszen a dezodorukkal. Teljesen összekeveredett az összes illat, ami így szörnyen fullasztó és kellemetlen egyveleget képzett. Gyorsan átvedlettem a szimpla fehér felsőmbe és fekete nadrágomba és méregettem magam a tükörben, ahol kisebb tumultus alakult ki.
- Fúj, utálom ezt az egyencuccot - rángattam összevissza a hosszú pólóm, ami sehogy sem állt normálisan.
- Utálom a hajam. Baromi necces összefogni - húzta a száját Berta.
- Utálom a cipőm. Csúszik a fekvőtámaszoknál - csatlakozott Hanna.
- Én meg a tesitanárokat utálom - igazgatta a fülbevalóját Saci.
- Én az egész tesizést gyűlölöm - fejezte be Bia, mi pedig egyetértően bólogattunk.
- Fúúj - vágott egy fintort Enci. - Párizsis zsömlém van ebédre.
Egy emberként, értetlenül bámultunk vissza rá.
- Most meg mi van?
- Nem azért.. de ez most hogy jött ide, az univerzális tesiutálatunkhoz? - kérdeztem.
- Jaaaa - heherészett pirosan. - csak úgy... eszembe jutott.
- Jaj, Encike - fogta a fejét Saci, majd a lányokkal kimentünk a helyiségből, be a tornaterembe. Ott ténykedett egy kopaszodó, vékony, fürge alak melegítőben, akit beazonosítottunk egy tesitanárnak.
De nem a szokásos kínzóeszközöket pakolta elő, hanem párnákat, gyertyákat, füstölőt, teafőzőt és magnót. Csodálkozva bámultam az őszes hajú fickóra és felmerült bennem, hogy megkérdezem tőle, biztosan jó helyen jár-e és egy tesi órát szándékoz-e tartani.
A már bent lévő srácok is ugyanilyen arckifejezéssel szemlélték a tanárt. A fiúk többsége már ott ácsorgott, míg lányok csak hatan bámészkodtunk. Hiába, a tapasztalat megvan: a fiúk bármilyen nomád körülmények között hamarabb öltöznek át, mint a lányok egy kényelmes, meleg helyiségben.
- Gyertek csak ide! - intett nekünk a melegítő gatyás pasas, miközben puha párnákat rakosgatott a tornaterem közepén szabályos kör alakba. Félve odabotorkáltunk és vártuk, mi a feladat.
- Csüccs a párnákra! - huppant le a tanár vidáman. - Ma egy relaxációs-bemutatkozós óránk lesz. Csak ennyien vagytok? - forgatta a fejét.
- Neem, még egy csomóan jönnek - igyekeztünk válaszolni. Jobban szemügyre vettem. Nyílt és közvetlen arca volt, olyan, mint az idős, vidám bácsiknak szokott lenni. Megnyugtató volt a ráncokkal teli homlok alatti keskeny szemek tükrébe nézni. Olyan típusú embernek tűnt, aki bárkivel jól el tud csevegni, mégis megbízható. Kissé szokatlanul mutatott rajta a sportcucc, egy ilyen férfihez egyszerű, de mégis kényelmes és elegáns ruházatot képzelnék. Az is felmerült bennem, hogy igazából utálja az öltözéket, csak tesitanárként egy melegítő praktikusabb egy öltönynél. A furcsaságát még tetézte szinte teljesen sima fejbúbja és két fülénél elhelyezkedő egy-egy szürke hajpamacs látványa. Meg kell mondani, kissé furcsa stílusa van, de mégis... érdekes módon ez határozottan tetszett nekem.
Belemerülhettem a részletes tanulmányozásába, mert a többiek már régen leültek és furán néztek rám. Nyakig vörösödve ereszkedtem le Bia mellé. Tízes skálán mennyire abszurd belefeledkezni egy idős tanár bámulásába? Béna, béna, béna...
A csengőszó után vagy jó negyedórával besétált a lányok többsége és Szandi battyogott oda hozzánk utolsóként. A tanár körbenézett és újból feltette a kérdését:
- Jön még valaki? - pislogott az ajtó felé.
- Nem, már nincs az öltözőben senki - válaszolt Szandi, miközben a haját lófarokba kötötte. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt nem tudott elkészülni.
- Jól van, akkor kezdődhet is az óra - fészkelődött törökülésbe. - Az első órán bemutatkozunk, ismerkedünk, a másodikon pedig egy kis rendhagyó tesi óra fog kezdődni.
Ekkor egy apró kis hang szakította félbe a tanárt. Először azt hittem, valaki mobilja szólalt meg, de a férfi örömmel felpattant és a konnektorhoz sietett, ahol egy teáskanna állt.
- Remek! Kész is a tea - nézett bele a kanna tartalmába. - Valaki segítene nekem?
- Majd én! - ugrott fel Roberta.
- Tessék, oszd ki ezeket a bögréket! - nyomott a kezébe egy nagy dobozt, amivel körbe kellett járnia. Mindenki választhatott egy neki szimpatikus bögrét, hogy aztán abból kortyolhassa a meleg italt. Én egy világoskék alapon lila pöttyöset néztem ki. Mindegyik különböző volt, akadt fiús és lányos is.
Időközben a férfi is osztogatni kezdett, de ő nem bögréket, hanem színes filctollakat.
- Írjátok fel a neveteket jól láthatóan a bögrére és máris töltöm a finom teát! - ugrándozott (?) egyikünktől a másikunkig. Hamarosan tényleg megkaptuk az íróeszközt és az italt egyaránt és a kezeim között melengethettem a poharat.
- Pfúj, mi ez? Ez tök íztelen! - kiáltott fel Ádám undorodva, miután belekortyolt a teájába. Gyanúsan kezdtük el méregetni a bögre tartalmát...
- Jaj, ki volt ez a mohó úrficska? - egyenesedett ki a tea öntögetéséből. - Még nem tettem bele se cukrot, se mézet, mert nem tudtam, ki hogy szereti, de máris hozom a kellékeket! - sietett a táskájához. Miután mindenki ízesített saját kedve szerint, újra képesek voltunk a tanárra figyelni.
- Na, szóval, kedves úrficskák és hölgyikék! - a furcsa megnevezés hallatán nevetés hullámzott végig az osztályon, de valahogy nekem ezek a szavak természetesnek hatottak az ő szájából. - Játsszunk olyat, hogy mindenki mond magáról három mondatot, és ebből egynek hazugságnak kell lennie! Teljesen mindegy, hogy melyiknek és az is, hogy milyen tulajdonságról beszélsz, nem is kell a sporttal összefüggnie, csak azt szeretném, hogy jobban megismerhessük egymást! Ja, és a többieknek kell kitalálni, melyik volt fals! Én kezdem - köszörülte meg a torkát. - Szolnoki Antal vagyok, testnevelő szakos tanár és sokan Tóni vagy Anti bácsinak szólítanak - mutatta fel ezen a ponton a sárga bögréjét, amin az Anti bácsi felirat piroslott. - szívesen nézek sportmeccseket, tévében vagy élőben egyaránt és az alsóbb osztályokban hármas voltam tesiből. Na, szerintetek melyik hazugság?
Ádám jelentkezett.
- A hármasos izé a kamu. Ez tuti.
Én meg voltam róla győződve, hogy a másik a hazugság. Lehet, hogy csak azért, mert nem bírom Ádámot, és ellent akartam mondani neki, de az is megeshet, hogy a megérzésem súgta. Mindenesetre egyre többen bólogattak és helyeseltek, de egyszer csak Csani is megszólalt:
- Szerintem meg a másik nem igaz.
Erre egy csomóan rátámadtak, hogy 'persze, majd tesitanár létére utál meccset nézni, aha' és kezdtünk egész zajosak lenni, miközben mindenki a saját véleményét harsogta, mire Anti bácsi felemelte a hangját:
- Hé, hé, hagyjátok abba! Csendesedjetek el! Szavazzunk!
Többnyire elhalkultunk és a tanár kezdhette a számolást.
- Szóval... ki szavaz arra, hogy a jeggyel kapcsolatban hazudtam?
Tizenöt kéz a magasban. Ez az, mi nyertünk!
- Akkor ki szavaz arra, hogy a meccs nézéssel hazudtam?
Boldogan emeltem meg a karom. Azt hittem, hogy a többi tizenöt ember is lelkesen nyújtózkodik, ezzel szemben velem együtt tízen voltunk.
- A többiek tartózkodnak? - kérdezte a tanár. Felháborodottan puffogtam magamban. Ez így nem ér! Persze az érintettek buzgón bólogattak. - Rendben. Akkor elárulom, hogy a második csoportnak volt igaza. Igazából utálok meccseket nézni, bármilyen hihetetlen. Inkább játszom, a látványában semmi élvezetet nem látok. És igen, régen rossz voltam tesiből, szóval ne adjátok fel, bárkiből lehet tesitanár. Mondjuk a jegy nem a képességeim hiányából fakadt, hanem a néhai lustaságomból és szemtelenségemből. Na, ki akarja folytatni? - nézett körbe vidáman, de mi lapultunk. - Oké, akkor legyen az a nagyhangú úrficska, ott! - mutatott ujjával Ádám felé.
- Jól van - vont vállat lazán, majd belekezdett. - Ádámnak hívnak, van egy bátyám, Krisztián és öö.. nem tetszik nekem ez az óra.
Mivel 7 éve ismerjük, tudtuk, hogy van tesója, ezért egyértelműen a másodikat hazudta. A kis hízelgő. Ezután a mellette ülő Sanyi szólalt meg:
- Kenderki Sándor vagyok, Kendének hívnak. Kosarazom és nagyon szeretem Gyöngyi nénit.
Az utolsó mondata röhögésbe fulladt. De nem is gondoltam azt, hogy képes lesz valamit komolyan venni ez a srác. Mindenki kitalálta, hogy az infó tanárra tett megjegyzése nem volt valós. Anti bácsi viszont egy kicsit megfedte őket, hogy 'annyira azért nem rossz az a Gyöngyike'. Hát... ő tudja.
- Rolinak hívnak, kék a szemem és van egy nővérem - folytatták a játékot. Ez is egyszerű volt, hiszen mindenki láthatta, hogy borostyán színű szeme van és nem kék. Ennek ellenére Máté felkiáltott:
- A másodikat kamuzta!
Erre Szabi vigyorogva, kedvesen fejbe csapta.
- De hülye vagy! Nem látod, hogy zöld szeme van?!
- Jaa, tényleg - csodálkozott, majd elröhögte magát. - Azt hittem, hogy húga van.
- Látjátok, látjátok, erre való ez a játék. Jobban megismerhetitek egymást - bólogatott Anti bácsi.
- Megtanuljuk felismerni a színeket! - vihogott Boti.
Ezután Zsombi beszélt.
- Én is kosarazom, szeretek tanulni és Zsombornak hívnak.
Ő is elnevette a tanulásos részt, szóval könnyű volt a feladat.
A sort Zénó folytatta.
- Focizom és szeretek tesizni - kezdte és nagyban gondolkodott, mit is mondjon, amikor a mellette ülő Kopi oldalba bökte.
- Még nem mutatkoztál be.
- Ja, akkor Zé... vagyis Brúnó vagyok - nyögte ki, mert nyilván akkor esett le neki, hogy még nem hazudott. De könyörgöm, miért pont Brúnó?! Ez a név annyira röhejes volt, hogy az egész osztály fetrengett a nevetéstől.
Annyira zajosan nevetett mindenki, hogy észre se vettük, megy tovább a játék. Mire észbe kaptunk és lecsendesedtünk, már Domonikánál jártunk.
- Hm, Dominika vagyok, Nusi. Kedvenc regényem a twilight és okoztam már tüzet.
Azt gondoltam, hogy nem egy veszélyes lány, de kiderült, hogy gyújtott már tüzet és nem a kedvenc könyve, hanem a kedvenc filme az Alkonyat.
A bemutatkozások folytatódtak egészen addig, amíg ki nem csengettek. Akkor kitódultunk az öltözőbe és beszélgettünk vagy ettünk. A szünet hamar elment, úgyhogy indulhattunk vissza a terembe.
- Nos, úrficskák és hölgyikék! Most, hogy mimdenki bemutatkozott a játék során, új dolog következik. Mindenki elmondja, hogy mi az, amit változtatna magán. Csak egy szó. Mondjuk pontosság - folytatta a beszédet Anti bácsi, amikor visszaültünk a párnákra. - Minden hónap utolsó óráján hasonló feladatokat fogunk végezni és fejlesztjük a személyiségeteket.
Dávid jelentkezett.
- És ennek mi köze a tesihez? Miért csináljuk?
- Nos, úgy gondolom, nemcsak a testeket, hanem a lelketeket is kell nevelni. Viszont nincs olyan, hogy léleknevelés óra, szóval ide kell ezt beszorítanunk. Tudjátok, az én tesi tanáraim mind a teljesítményre mentek. Ha valaki rossz volt, üvöltöztek. Leszidtak. Lehordtak. Mindenki pocséknak érezte magát, pedig mind-mind nagyon értékesek vagyunk, értitek? Nem szabad azt éreztetni senkivel, hogy egy nagy kupac szerencsétlenség és semmire se jó, csak mert nem talál be a labdával a kapuba. Mert nem az számít. Hanem az, hogy ti, ott, legbelül szépek legyetek. Ne legyenek vérző sebeitek a buta, rossz emberek miatt, akik a maguk rosszindulatával soha, de soha nem érhetnek fel hozzátok. Fontos, hogy ez eljusson a lelketekig. Ezért csináljuk. Értitek?
Tétován bólogattunk és én hirtelen nagyon szépnek, jónak láttam ezt az őszes fickót. Az eszméivel nagyot nőtt a szememben. Ilyen... ilyen tanárok kellenének mindenhova. Ilyen igazi, színtiszta jellemek. Nagy kár, hogy Anti bácsiból csak egy lehet.
Amikor már kezdtem egészen elgondolkodni, akkor elkezdtük a feladatot. A menők, akikre rá van írva, hogy azt hiszik, ők a megtestesült tökélyek, nem tudtak mást kitalálni hibának, minthogy nem figyelnek eléggé az órákon. Ezt a sablont a legtöbben lemásolták, akik pedig nem ezt állították, azok önbizalomhiányról beszéltek (ahogy én is), bár ketten azt mondták, így szeretik magukat és semmin nem változtatnának. Az egyikük Máté volt, aki saját bevallása szerint lustának bizonyult bármit is írni, a másik pedig Bia. Ő elmondta (csak nekem), hogy amin változtatna, azt nem akarja a többiekkel megosztani. Tudom, hogy a magabiztossága a padlót veri, ez az eset is ezt bizonyította.
Amikor én készültem beszélni, páran sustorogni kezdtek körülöttem:
- Szerintem semmin nem kéne változtatnia.
- Semmi, zárójelben tökéletes vagyok.
- Biztos több okosságot akar.
Nem tudtam eldönteni, ironikusan mondják-e vagy igazán így gondolják. A játék végén Anti bácsi újra magához ragadta a szót.
- Most, hogy befejeztük ezt a kis feladatot, jöhet a magnós rész - odament a konnektorhoz és odatette a készüléket, majd lekapcsolta a világítást. - Beteszek egy CD-t, amely segít ezeknek a tulajdonságoknak az erősítését. Mivel a figyelem növeléséhez nincs anyagom, jöjjön az önbizalom! Csak feküdjetek le és hallgassátok a hangokat!
Leheveredtünk a párnára, a tanár pedig meggyújtotta a gyertyákat. Kellemes faháj és vanília illat terjengett a levegőben. A gyertya mécsesének díszítése érdekes mintákat rajzolt a falra. Varázslatos volt. Azt vártam, hogy a tanárunk majd unottan a falat fogja támasztani, ehelyett mellénk feküdt. Hamarosan elindult a CD.
Először csak egy halk, lágy zene ment, aztán hangok, szavak jöttek. Egy lány hangja, amint mélyebb hangú nővel és férfivel beszélget. Az idill ütemes, pattogó zenére változott, ideges ritmusok. Különböző zajok a háttérben, míg kiderül, hogy ez egy család és éppen reggeliznek. Folyik tovább a beszéd, mire az anyuka elküldi a lányt suliba, de ő tiltakozik és erre kirobban a veszekedés. A csaj, Miranda, lusta, trehány, és lógós - legalábbis ezzel vádolják. Előkerül a klasszikus 'miért nem tudsz olyan lenni, mint az unokahúgod?' szemrehányás is. Erre valaki mögött csattan az ajtó és mire észbe kapunk, a csaj ott áll az iskolánál (köszönések, 'kész a házid?' kérdések). Becsengetnek, zajlik az óra. Mirandát csúf kis tehénnek, Malacka Mirandának nevezik az osztálytársai suttogva. Persze a tanár észreveszi, de a csajt hibáztatja, ordít vele, lehordja mindennek. A diákok közt gúnyos röhögés. A nap így zajlik, mindenki csak piszkálja a lányt. Vége a tanításnak. Miranda az utcán megy. Hirtelen csendesül az utca lármája. A sértések visszhangzanak a lány fejében. 'Ronda, kövér, lusta, bamba, hülye, lógós, undok, tehén'. Megszakad a gondolat. Egy nagy csörömpölés. Dudaszó. Sikoly. Kiabálás. 'Mentőket, 104!' Ki lehet találni. Miranda kiugrott a forgalmas utcára. Mert bántották. Mert tehénnek titulálták. Mert a környezete förtelmes emberekből állt. A zsebében egyetlen cetlit találtak. 'Sajnálom, hogy nem voltam elég jó nektek...'.
Egy női hang szólalt meg: A történet valós eseményeken alapul. Ne higgy a mocskolódásnak! Értékesebb vagy a gúnyolódóknál! Ne dobd el az életed! Óvd a jótét lelket, ki benned lakozik!
Vége lett a hangfelvételnek. Anti bácsi szótlanul elfújta a gyertyákat és felkattintotta a lámpát. Szétfoszlott a varázslat. Egy ideig szemlélte az arcunk, majd megszólalt:
- Nem fűznék a hallottakhoz semmit, csupán arra kérlek titeket - gondolkodjatok el rajta - ekkor megszólalt a csengő. - Akkor ennyi is lett volna. Köszönöm a figyelmet! Örülök, hogy megismerkedtünk! További jó pihenést, sziasztok!
A legtöbben zajongani kezdtek és kitódultak az ajtón. Viszont pár lány ott maradt a teremben. Köztük én is.
- Ne segítsünk a pakolásban? - tette fel a kérdést Roberta.
- Ó, ugyan már! Igaz, hogy kicsit már vén vagyok, de elboldogulok pár párnával - legyintett mosolyogva. - Menjetek nyugodtan ti is!
Kifelé indultunk.
- Hé, hölgyikék! - kiáltott utánunk. - Köszönöm a szándékot - majd felénk dobott egy-egy teafiltert. - Ajándék - kacsintott.
Megköszöntük, majd kisiettünk. Hát ez kész aranyember! Totál beleszerettem. :)
Mire az öltözőbe értünk, a legtöbb lány már átvette a ruháit és nagyban csevegett. Éppen Detti visított fülsértő fejhangon:
- Basszus, annyira nevetséges! - ugrándozott idétlenül.
- Tiszta idióta a pasas - húzta el a száját Dalmi.
- Láttátok azt a két elálló hajpamacsát? - csatlakozott be Szandi.
- Ja, igazán lehetne egy kicsit ápoltabb - fújt magára egy fél üvegnyi epres dezodort Dominika.
- Úristeeen, annyira bénaaa volt az a relaxálás vagy mi, hogy azt hittem, vissza sem tudom fojtani a röhögést - rázkódott Erika szája elé tett kézzel.
- Jól van, ne bántsuk, annyira azért nem rossz - komolyodott el Martina, aztán összenéztek és egyszerre tört ki belőlük a vihogás.
- Na, gyertek, menjünk - indítványozta Tina. Továbbra is röhögcsélve tipegtek ki az ajtón Szandival és Domival együtt. Annyira belefeledkeztek Anti bácsi gúnyolásába, hogy köszönni is elfelejtettek, csupán Dalmi vetett oda nekünk egy nyávogós, elnyújtott 'sziasztoook!'-ot egy utolsó seggrázás kíséretében. Az ajtót persze tárva-nyitva hagyták. Mellesleg mi még javában öltöztünk. Megvetően bámultam utánuk.
- Ezeknek soha nem jó semmi - mormogtam. - Szerintem nagyon rendes ez a tanár. Ti mit gondoltok?
- Nem szeretek egyetérteni velük, de tényleg röhejes a fickó - csukta be az ajtót Berta.
- Nem tudom. Nekem sem szimpatikus - vette át a pólóját Ani.
- Most komolyan? - kerekedett el a szemem. - De még teát is adott! - lengettem meg a filtert.
- Akkor is furcsa - vont vállat Hanna.
- Senki nem gondolja úgy, mint én? - hüledeztem.
- Igazából tényleg jófej, meg minden, de annyira hülyén néz ki az elnyűtt, gyűrött melegítőjében - cipzározta be a pulóverét Saci. - Talán ha jobban nézne ki és igényesebb lenne, több gyerek szeretné meg.
- Ez butaság. Attól még, hogy valaki nem annyira szép és tökéletes, lehet szeretni. Nem függ a külső a belsőtől. Az változik, de a lényeg nem. Pontosan ő mondta, hogy ne ítéljünk a kinézet alapján. Erről szólt az óra.
- Igazából tényleg kedves meg figyelmes és tök jó, hogy nem a képességeinket nézi, hanem az akaratot. Ez a havi egy pihenős óra is jó ötlet, de... - kötötette be cipőjét Bia, majd felegyenesedve a szemembe nézett. - Az olyan lányok meg fiúk, mint Erikáék meg Zsomborék, sosem fogják tudni igazán értékelni a hasonló kaliberű tanárokat. Ez van. Mondhatunk bármit, ezen nem tudunk változtatni. Egyszer majd csak megjön az eszük... vagy nem.
Többnyire magunkban morfondíroztunk a hallottakon és a tapasztaltakon. Szótlanul pakoltunk be és indultunk el hazafelé.
A milliónyi gondolat közül, mely fejemben keringett, egy kifejezetten hangosan méltatlankodott: valóban ennyire nem számít a jellem, csak a küllem fontos?!
Ez a mi felnövekvő generációnk. Gratulálok.

Mindenképpen csalódás

A médiaórából gyakorlatilag semmit sem hallottam. Hatalmukba kerítettek az emlékek. Nem hittem el, hogyha valami eszembe jut a tavalyi évvel kapcsolatban, akkor megállíthatlan áradatként követi őt ezeregy másik gondolat. Fáradtan beletúrtam a hajamba és egész egyszerűen csak otthon akartam lenni, aludni vagy egyszerűen csak lenni. És mindeközben az az érintett személy ott ült a közelemben, csupán néhány méterre. Csak ezt az évet bírjam ki valahogy, aztán jön a gimi, és tiszta lappal kezdek. Igazán várom már azt a percet.
Suli után hazabotorkáltam valahogy, egyedül, Flóra hiányát érezve. Úgy éreztem, egyre jobban hiányzik, és tehetetlen vagyok. Küldjek SMS és e-mail halmokat? Mi értelme, úgy sincs ideje válaszolni. Majd egyszer talán, novemberben ír...
Azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan nagyon elfoglalt, nehéz a beilleszkedés, az elfogadás. Minden nap érzem én is ezt, hiszen a legtöbb osztálytársam emberszámba se vesz. 7 év ismeretség után nehéz meggyőzni őket arról, hogy nem vagy az a sírós, stréber kiscsaj, akinek gondolnak.
Ilyen gondolatokon tipródtam otthon is, ebédelve, este, lefekvéshez készülődve. Azzal a meggyőződéssel aludtam el, hogy bizonyára holnap minden sokkal jobb lesz...
*
Reggel egy szürkés pólót húztam fel fekete Something i need felirattal, alá pedig egy hosszú szárú fekete nadrágot, fekete sportcipővel. Amikor megláttam az órarendemben a dupla tesit jelző szimbólumot (izzadó kisgyerek focilabdával a hóna alatt), ösztönösen elhúztam a számat. Kedvenc tantárgyamból is új tanárra lehet számítani, ezért a fantáziám rögtön megindult. Ha oltári szerencsém van, egy állandóan ordítozó, kopasz, szőrös fülű, magas teljesítményt elváró, buzgó óriást kapunk, aki egyszerűen nem fogja tudni megérteni, hogy én 18 méternél nem tudom messzebbre hajítani azt az átkozott kislabdát.
Sóhajtva kanyarítottam a vállamra a szürkéskék színű tornazsákot, és leballagtam a konyhába. Apu éppen a reggeli teáját kavargatta és egy törtélmi témájú újságot lapozgatott.
- Szia! - vettem le egy poharat a polcról, majd adtam egy puszit az arcára.
- Szia! Nem eszel valamit? - érdeklődött, látva, hogy csak narancslevet öntöttem magamnak és nem szándékoztam a spájzba indulni.
- Á, nem, nem kérek most semmit - legyintettem a pultnak támaszkodva.
- Milyen sötétbe öltöztél ma - mért végig kritikus szemmel.
- Komor a hangulatom - rántottam meg a vállam.
- Nem akarsz egy színes sálat felvenni? Azok igazán jól állnak.
Meghökkenve néztem rá. Még a végén az apám fog nekem divattippeket adni.
- Jól van, nem kell így nézni, csak ajánlottam. Egyébként vettem nektek szendvicset, majd tedd el - mélyedt vissza az újságjába.
- Köszi - cipzároztam ki a táskám, majd beleraktam az alufóliába csomagolt ennivalót. - Ma is el tudsz vinni kocsival?
- Ami azt illeti... - vakargatta a feje búbját. - Kérdezd meg anyádat.
- Naaa - hőbörögtem. - Ilyen gyorsan le lettem passzolva?
- Bocs, sietek - húzta be a nyakát és bedobált mindent a mosogatóba. Az újságot is. - Legyél jó! - veregette meg végül a karomat.
- Igyekszem - sóhajtottam, lesöpörve a ruhámról a fésülködésnél odatapadt hajszálakat.
Elindultam felkeresni másik szülőmet. Laura szobájában kisebb káosz uralkodott, anya az ajtóban állt csípőre tett kézzel. Ez soha nem jelent jót.
- Nem, nem engedem. Hányszor mondjam még? - dobolt a lábával a padlón.
- De anyaaa! Ne csináld már! Nem is olyan vész! - könyörgött Laura.
- Nem. Nem veszed fel és kész! - tette karba a kezét dacosan.
- Miért nem? Ne legyél már maradi!
- Nem vagyok az! De nem hagyom, hogy lejárasd magad mások előtt! Ennyi erővel egy övben is mehetnél!
- Akkor nem megyek suliba! - vettette fel az állát.
Anyán egy pillanatra átsuhant, hogy marhaság ez az egész, de aztán ő is bedurcázott.
-Rendben, csinálj csak azt, amit akarsz! De ne várd, hogy majd én bemegyek az igazgatóhoz! Intézze el apád, őt úgyis jobban szereted!
- Mi van velem? - futott be az említett személy.
- Beszélj vele! Rám nem hallgat, pedig én.. De mindegy, mondd meg erről a szerelésről az őszinte véleményedet! - húzta elő a fényre a tesóm. - Nézd meg! Ki fogják csapni.
Akkor tisztára lefagytam. Laurán egy extra mini sort feszített és egy pánt nélküli, néhány helyen igen hiányos topban. Te jó ég.
- Na jó, akkor nekem mennem kell, mert elkések - köszörülte meg a torkát apa, és előhalászta a zsebéből a kocsikulcsot. Láthatólag menekült volna ebből a szituációból.
- Akkor várd meg, amíg ezzel a gyerekkel kezdek valamit. Őket is el kéne dobni a suliba - simított egyet a homlokán anya.
- Miért nem te viszed el őket? - ráncolta a homlokát. - Neked is van autód.
- Tegnap bevittem a szerelőhöz. Nem hűt rendesen - magyarázkodott anyu.
- Várjunk csak... - kezdett el kidagadni egy ér a homlokán, ami pedig apánál nem jelent soha jót. - Mindjárt itt a tél, minek neked hűtés?!
- Mert még meleg van! - érvelt anya.
Ezen még egy jó darabig elvitatkoztak, mire én észhez tértem a sokkos állapotomból, és a tesóm felé fordultam.
- Miért csináltad ezt? Te nem ilyen vagy. Miért kell mutogatni magad? Csalódtam benned - fordítottam el a fejem.
- Attól még, hogy te ilyen lehetetlenül nyomi vagy, nem kell engem leszólni - vágta a képembe. Én a megdöbbenéstől szóhoz sem bírtam jutni. Éreztem, hogy a szememet elfutja a könny.
- Inkább vagyok ekkora nyomorék, mint hogy úgy nézzek ki, mintha az utcasarokról szalajtottak volna...
Ekkor toppant be Pálmi összegubancolódott hajjal, kezében pár színes hajgumival. Legalább volt mivel lekötni magamat, gyorsan készítettem neki egy kontyot, hogy ne látszódjon annyira a fésülés hiánya.
Végre anyáék is megbeszélték a dolgokat, adtak Laurára egy hosszú szárú nadrágot egy hosszú ujjú pólóval, vastag pulóverrel. Mindenki indulásra készen állt, így bezártuk az ajtókat, lementünk a garázsba, és elindultunk.
Az úton mindenki magában puffogott valami miatt. Anya Laura és apa miatt, Pálmi amiatt, hogy gyakorlatilag mindenki elfeledkezett a létezéséről ma reggel, Laura az összeállítás átvétele miatt, én a beszólása, na meg a ruhája miatt, apa pedig a szerinte felesleges pénzkidobás néven futó klímaszerelés és - mint hamarosan kiderült - a tesóm ruhája miatt is. Nem sokáig bírta a csendet, kifakadt:
- Mégis honnan vetted azt a förmedvényt? Én arra biztosan nem adtam pénzt! - nézett a visszapillantóból Laurára.
- Ami azt illeti - kapta fel a fejét anyu is. - erre én is kíváncsi lennék.
- Ha annyira érdekel, elmondom, egy barátomtól kaptam - bámult ki az ablakon a reggel "elrontója". - Az volt a kérése, hogy ma húzzam fel.
- Az a barát... Csak nem fiú?! - ráncolta a homlokát apu, majd az egekig szaladt a szemöldöke.
- Igen, képzeld, egy fiú! Nem lehetnek fiúbarátaim? Most mit vagytok úgy oda?
Néztem, csak néztem ezt a lányt. Ki ez? Ez nem lehet az én álmodozó, jófej nővérkém. Hová lett a szerdai énje? Én csak egy hülye ruha miatt toporzékoló hisztis kamasz libát látok; aki feladta az eddigi értékrendjét.
- Tizenhét évesen inkább a továbbtanulásra kéne koncentrálnod, nem holmi ostoba fiúkra meg ócska ruhákra!
- Ez az! Tizenhét éves vagyok és ilyen rövid pórázon tartotok! Engedjetek már élni! Kezd elegem lenni a folytonos jókislányságból - forgatta a szemeit, majd nyomatékosan hozzátette. - Mellesleg... Xavér nem ostoba. Kitűnően értesült a fontos dolgokról...
Mi a...?!? Ez a bizonyos Xavér tette buta libává a nővérem? Azt hittem, valami normális lovagról van szó...
- Xavér? - vontam fel a szemöldököm.
- Hű, igazán bonyolult a neve, igaz? - ironizált.
- Ez nem vicces - csóváltam a fejem.
- Ez tényleg nem az. A te bénázásod a röhejes.
- Lányok, befejezni a marakodást! - ripakodott ránk anyu. - Amúgy meg... csak nem Dorlein Xavérról beszélsz? Az egy.. - keresgélt a megfelelő jelző után, de feladta. Időközben megállt a kocsi a sulink előtt, így kénytelen voltam kiszállni, nem hallhattam a párbeszéd további folyását. Elköszöntem egy rideg "Sziasztok!"-kal, (ami igazából csak anyuéknak szólt, de ez már igazán részletkérdés...) majd Pálmit karon fogva besiettem az épületbe.
Hallgatagon lépkedtünk felfelé, amíg meg nem törtem a csendet:
- És te.. te mit gondolsz Laura hisztijé... vagyis a ruhájáról - javítottam ki magam.
- Engem különösebben nem érdekel. Ha neki ez tetszik, akkor csinálja - vonta meg a vállát.
- De hogy nézett ki! Tisztára kinn volt mindene! - törtem ki.
- Talán ez az. Túlságosan tiltanak neki mindent, ezért ki akar törni. Vagy nem tudom. Mindenesetre az ő dolga. Lehet, hogy hagyni kéne, hadd csinálja, amit szeretne, aztán csak rájön, hogy tévedett - érvelt a tesóm, majd egy puszival elköszöntünk, és mindenki ment tovább a saját terme felé.
Azon agyaltam, amit mondott. Valószínűleg igaza van, és hagyni kéne kicsit érvényesülni a tesóm. Bár eddig nem úgy tűnt, mint akinek gondja lenne az eddigi életével... Ezen rágódva nyitottam ki az ajtónk, majd szétnéztem. Úgy igazából.
Csoportokba verődve beszélgettek az osztálytársaim, jól láthatóvá téve a klikkeket. A fiúk nagyjából egy helyen tömörültek, természetesen a négy cseverésző, menő lány mellett. Ők alkották a legnagyobb csoportot a teremben. A többi fiú együtt beszélgetett egy másik sarokban, rájuk az jellemző, hogy mindenki barátja mindenkinek. Hát ja. Jó nekik.
Aztán ott voltunk mi, akik vagy nagyon jó tanulók vagy nagyon rosszak. Roberta, Bianka, és én képviseltük a jó diákokat, míg Ani, Hanna, és Enikő inkább rossz jegyekkel gazdagodtak. Mégis összetartottunk, mert volt bennünk valami közös. Mi voltunk a legnormálisabbak. Ott van még Titi és Lenke, ők ketten legjobb barátnők, nagyon nem vegyülnek senkivel, szinte csak egymással beszélgetnek. Ők is elég rendesek, csak nagyon félénkek és halkak. Még nálam is jobban.
Végül ott van az a részleg, amiben azok vannak, akik igazából sehova nem tartoznak. Meg nem értett művészlelkek, vagy csak csupán képtelenek alkalmazkodni. Ott van Dominika (Nusi, jaj), Saci és valahogyan most Szandi is.
Én Biankáékhoz csatlakoztam, bár Szandival is szívesen beszélgettem volna, csak nem abban a társaságban. Pár perccel később be is csengettek, mire belépett a biológia tanárnőnk, Kiss Kálmánné. Szigorúan így hívatja magát, valószínűleg azért, mert furcsa keresztnevet adhattak neki, amiért rendesen furdal is bennünket a kíváncsiság, de eddig még nem derült ki, milyen névre is hallgat eredetileg.
Eszméletlenül szigorú, rövid, tarkóig érő, fekete haja van, drótkeretes szemüvege felől kegyetlen pillantásokat lövell felénk, mely ritkán szokott megenyhülni. És igen, ezért mindenki imádja a bioszt, naná.
Lecsapta a mappáját az asztalra (fekete, vastag, szürke gumival, ami ritka ronda és amit ritkán enged ki a kezéből, amiért mára már a védjegyévé vált), aztán eszébe juthatott, hogy nem kéne letenni, ezért rekordgyorsasággal fel is kapta. Szigorúan végigmérte a társaságunk, majd intett, hogy üljünk le.
- Na, emberek - kezdett bele szövegelésébe a sajátos megszólításával, amivel mindenkit felruház, mert mindenkire igaz. - biztosan jól telt a szünetetek, de nem akarok hallani róla. Amit akartatok, már elfecserésztétek a barátaitoknak, de engem az nem érdekel, ha lebarnultatok, vagy ha limonádét ittatok a tengerparton, csupán az, hogy ki emelte magasabb szintre a tudását a biológia tudományában. Na, lássam, ki?
Mindenki lapított. Majd még a szünetben is a biosz könyvet fogom magolni, hogyne.
- Na, de egy díszes társaság vagytok ti - dohogott, ideges nyakrángások kíséretében és olyan erősen markolta a mappáját, hogy szinte elfehéredtek az ujjai. - de beszéljünk másról. Látom, ha az osztály szellemében nem is, de létszámában gyarapodott. Remek. Szereted a biológiát? - szegezte egyenesen a kérdést Szandinak. Semmi mi a neved, vagy én ki vagyok, hanem rögtön a 'lényeg'. Phf, jellemző.
- Öhm, igazából én.. vagyis... egészen..talán, khm, ami azt illeti... - dörzsölte nyakát zavarában, annyira meglepődött a hirtelen feltett kérdéstől.
- Ne makogj már, ember, hanem beszélj! - ordított magán kívül, ami újdonsült osztálytársnőmet is helyrerázta.
- Na-nagyon - bólogatott engedelmesen.
- Valóban? - emelte meg szemöldökét a tanárnő. - Remek. Ez remek. És milyen jegyet kaptál belőle?
- Hát, négyest... - húzta be a nyakát, előre félve a reakciótól.
- Kár, nagy kár. Éppen ki akartalak hívni felelni, mert ma egy kiváló diákot akartam meghallgatni... De sebaj, majd lesz valaki más.
Erre mindenki lesápadt és iszonyatos sebességgel kezdte el lapozni a tankönyvet az év eleji ismétlésnél, remélte, hogy egy perc alatt beleszáll a fejébe a tavalyi tananyag...
- Nem mondtam, hogy nyissátok ki a tankönyvet! - harsogta. - Mindenki nyugodjon le! Ma nem felelünk szóban, emberek.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szánkat. Szinte hallani lehetett, hogy a kövek leesnek mindannyiunk szívéről.
- Na, emberek, MOST kinyithatjátok a munkafüzetet, egy-kettőre oldjátok meg az első kettő oldalt! Gyerünk, emberek! Csupán kilenc feladat, ez mind semmi! Dolgozhattok csoportokban is, a lényeg csak az - emelte fel a hangját vészjóslón, majd suttogásra leengedte. -, hogy csend legyen.
Na már most. Hogyan lehet csapatban CSENDBEN dolgozni?! Egy ideig bámultam a feladatokra, aztán oldalba böktem Biankát.
- Te... - fogtam halkra, nehogy ránk szóljanak. - Ezt mi már vettük?
- Hát... lehet, de nekem nem rémlik - tárta szét tanácstalanul a karját.
- Megcsináljuk együtt? - kérleltem, mert bioszból nem vagyok az élen.
- Ketten csak többre jutunk - bólintott rá.
Pár perc után Kiss tanárnő ellenőrzésre adott jelet (vagyis elordította magát, hogy tollakat le, zöldre válts, mindezt tündéri hangon), mire mi elégedetten hátradőltünk. Sikerült befejezni, méghozzá nem is olyan rosszul.
Miután az utolsó feladatot is kijavítottuk (csak két hibánk lett, szóval megmaradt a fejünk, nem úgy, mint Hanuéknak...), így szólt a tanárnő:
- Rendben, emberek, akkor elpakolhattok mindent az asztalról..
- Vége az órának? - kérdezte reménykedve Koni.
- Várj csak, még azért nem. A java még hátra van.
- De már csak tizenhat perc van... - ráncolta a homlokát az órára nézve.
- Igen - vicsorgott (én kezdek félni..), majd meghűlt az ereinkben a vér a mondat további részétől. - Pont elég egy röpdolgozatra!
Te jó ég. Ez a nő beteg. De nagyon.
Kiosztotta a lapokat, mire mindenki kétségbeesetten forogni kezdett, hogy mégis kitől kérjen segítséget. Ugyanaz a kilenc feladat állt ott is, mint a munkafüzetben, csak ez mégis jegyre ment! Biankához meg csak nem kukucskálhatok át! Aztán összeszedtem magam és egyszerűen a rövidtávú memóriámra támaszkodtam, majd újra kitöltöttem a sorokat. Hamarosan megszólalt a csengő és ezzel egyidejűleg a tanár is megindult beszedni a dolgozatokat. A legtöbben nem ellenkeztek, hanem csak sóhajtva hátradőltek olyan 'úgysem tudtam semmi értelmeset írni' stílusban. Én idegesen játszadoztam a tollammal, majd előkaptam a matek cuccom. Megvártam, amíg Kiss Kálmánné kemény lépteivel kimegy az ajtón és csak aztán kerestem meg Szandit.
- Na, hogy ment a dolgozat? - érdeklődtem.
- Á - legyintett. - katasztrófa.
- Hát, nekem sem volt könnyű dolgom.
- Ez ki?! A nevét sem tudom, de máris utálom - berzenkedett.
- Kiss Kálmánné. Keresztneve nincs. Vagy csak jól titkolja - magyaráztam
- Ennek van férje?! Azt hogy? Szegény pasas.. bizti kényszerítette a házasságra ez a nő - csóválta a fejét.
- Meglehet - nevettem.
- Figyelj.. Nusiék integetnek, hogy menjek... - nézett el a hátam mögé. - Nem jössz?
- Á, ott vannak Biáék, velük elleszek.
- Hát ok - bólintott, majd Saciék felé futott és szorosan átölelték egymást, miközben Szandi kiáltott. - Hát úgy szeretlek titeket, tesókáim! Áj láv júúú!
- Valakinek el kéne mondani neki, hogy a 'you' ez esetben téged jelent és nem titeket - sodródott mellém Bia.
- Nem ártana - bólintottam, bár az eszem már máshol járt. Én és Szandi. Olvasás és shoppingolás. Könyvek és ruhák. Kifejező és rövidítésekkel teli beszéd. Maximalista és flegma. Összeférhetetlenek.
Kezdett bebizonyosodni számomra, hogy nem igazán leszünk jó barátnők. Ő Dominikáékhoz tartozik. Miután ők felkarolták, megtalálta a helyét. Olyan, mint ők. Úgy viselkedik, mint ők. Úgy beszél, mint ők. Tőlem már idegenkedik, mint... ők. Ez van. El kell fogadni és felismerni, ha feleslegessé válsz egy ember számára...
Ez az eset mindenképpen tanulság volt.. és mindenképpen csalódás.

Emlékképek

Tavaly a pünkösdi hosszú hétvége június elejére esett és számomra meglepően jól sikerült.
Nem vagyunk valami vallásosak a családban, ezért a pünkösdöt sem a templomban és régi hagyományok között töltöttük. Pálmi születésnapja június 2-án volt, amire pár szokásos kislányos ajándék mellé (könyv, CD, rajzos eszközök, stb.) még egy kirándulást is kért a Mátrába. Anyáék úgy gondolták, hogy szombaton elindulunk kocsival, teszünk egy nagy gyalogtúrát, utána megvacsorázunk, majd haza jövünk. Jó ötletnek tűnt, így előző este mindenki nagy kedvvel csomagolt össze pár fontos dolgot a nagy hátitáskánkba.
Pálmi teljes lázban égett, mikor elindultunk, odatapadt az üveghez, és az elsuhanó tájban gyönyörködött. Laurával jót mosolyogtunk rajta, hogy neki egy kisebb utazás is milyen nagy élményt jelent. Miután megérkeztünk a kis faluba, ahonnan szerettünk volna indulni, még bekaptunk pár falatot az útra hozott sült csirkéből, majd nekivágtunk a hegynek. Az idő is jó volt, az ég tiszta, a virágok, fák már virágba borultak, nagyon kellemes volt ebben a nyugodt légkörben sétálgatni. Pálmi is nagyon élvezte, ide-oda ugrándozott közöttünk, alig győzte megköszönni a lehetőséget a szüleinknek. :)
Este, öt óra tájban visszaértünk a faluba, ahol kerestünk egy csárdát, ahol ehettünk. A helyi emberek igazán kedvesek voltak, útba igazítottak minket egy finom ételeket kínáló étterembe. Miután mind az öten jól laktunk, zenére és árusok hangjára lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy éppen valami programsorozat zajlik a téren, ezért anyáék engedélyeztek nekünk még egy óra csatangolást a színpadok és bódék között. Rohantunk oda, ahonnan a dallam hangjai voltak kivehetők, de hamar otthagytuk, mert egy modern táncos produkció után (aminek a közepén értünk oda), csak népdalénekesek és hagyományőrző táncosok következtek, ami egyikünket sem érdekelt.
A bódék között sétálgattunk, Laura egy apró gyöngyös fülbevalót nézegetett, amit meg is vett, Pálmi pedig cukorkákat és egy ásványos gyűrűt választott (neki mégis csak több járt, ő volt az ünnepelt). Én két karkötőt néztem ki magamnak, hosszasan vacilláltam egy kagylós és egy hangjegyes között, végül már egészen az agyára mentem a testvéreimnek és az árusnak is, miszerint először nem nyilvánítottak véleményt, melyik a jobb, másodjára pedig (véleményem szerint) csak azért böktek rá az egyikre, hogy haladjunk már. Aztán meggyőztem magam arról, hogy úgyis csak ritkán hordanám őket, mert félnék, hogy elvesztem vagy ellopják, egy ilyen gyönyörűségnek pedig nem szabadna egy dobozkában porosodnia, szóval mindkettő a mogorva eladónál maradt, mi pedig visszaindultunk a kocsihoz, mert letelt az egy óra.
A hazafelé vezető úton Pálmi folyamatosan örömködött, a szerzeményeit mutogatta (és eszegette), végül még egy kis éneklésre is rábírt minket. Én valahol el is aludtam, elfáradtam a napban. Mire felébredtem, haza is értünk. Láttam, hogy Lauráék is elszunyókáltak, de ennek ellenére a húgom továbbra is mosolygott.
Másnapra terveztük a születésnapi "bulit". Tulajdonképpen csak Pálmi két legjobb barátnője volt hivatalos a programra, aminek a rendje egyelőre titok volt előtte. Anyáékat estére egy céges bálra hívták, ezért nem tudták vállalni, hogy egész nap vigyáznak a lányokra, Laura pedig már hetekkel ezelőtt elkéredzkedett egy nyár előtti shoppingolós napra a barátaival, hiszen most akarták beszerezni a fontos nyári kiegészítőket, ruhákat. Rám hárult a feladat, hogy elmenjek velük mindenfelé.
Úgy volt, hogy biciklivel elmegyünk kettőkor a barátokért, és onnan indulunk tovább a helyszínekre. Először a cserfes Szilvi, majd a vidám Réka házához indultunk, én kedvesen integettem, Pálmi pedig mindkettőjüket megölelte, és az előző napját ecsetelte. Szilvit jobban kedvelem, nem is tudom, miért. Talán mert ő olyan kis közvetlen, mindig jól elbeszélgetünk, ha kettesben vagyunk. Jobban hasonlít a hugimhoz, mint Réka.
Először a közeli ligetben lévő kis kalandparkba indultunk, ahol végigmentek akadálypályákon, falat másztak, íjászkodtak, kisállatokat simogattak, csapatjátékokban vettek részt más kisgyerekekkel, egyszerűen csak sokat mozogtak és nevetgéltek. Én többnyire utánuk mentem, néztem, hogy rendben vannak-e, nem estek el, nem verték meg más gyerekek, vagy... szóval, csak vigyáztam, hogy ne essen bajuk.
Következő állomásunk a mozi volt. Persze kellett vennünk olyan létfontosságú dolgokat, mint pattogatott kukorica és gyümölcsös üdítő. Kóláért is elkezdtek rimánkodni (elsősorban Réka), de megmondtam, hogyha nem akarnak 33 éves korukra lyukas, elszuvasodott fogakkal bíbelődni, protézist beültetni, akkor nem veszek nekik. Jó, nyilvánvalóan kicsit eltúloztam, de valahogy meg kellett győznöm őket az igazamról. Egy gyerekfilmet játszottak, rettentően élvezték. Én egy ideig néztem, de annyira nem tudott lekötni, ezért elővettem a magammal vitt könyvet, és a sötétben a betűket próbáltam kisilabizálni. A mese után a parkban ültünk addig, amíg a kinézett remek pizzázó ki nem nyitott. Ott folytattam a megkezdett fejezetemet, és néha felnéztem, hogy egyben vannak-e még a húgomék. Egyszer odajöttek hozzám, hogy mutassanak egy fagylaltost, aki eszméletlenül finom jeges finomságokat árulhat (Pálmiék fogalmaztak így), de erről is lebeszéltem őket, miszerint úgyis mindjárt vacsizunk.
Bezzeg ebbe nem nyugodtak úgy bele, mint a kólába, az étterembe vezető egész úton arról meséltek, hogy mennyire finom a fagylalt és arról, hogy mennyire igazságtalan ember vagyok, úgyhogy meg kellett ígérnem, hogy a pizzázás után visszamegyünk, és vehetnek az édességből. Erre teljesen elhallgattak, a rendelt pizzájukat is egy perc alatt bevágták, és még engem sürgettek, hogy haladjak már a sonkás-sajtos-kukoricás pizzám evésével, mert mielőbb fagyizni akarnak. Az ajándékokat is akkor adták át Pálminak, Szilvi, aki imád kézműveskedni, egy farmer tolltartót készített, rajta hármuk közös képével, Réka gyönyörű tollakat válogatott, amit majd beletehet a klassz, új ajándékába, közösen pedig egy barátság-ékszerszettel lepték meg, amiben három gyűrű, három karkötő, és három fülbevaló volt. Különbözőek, de mégis egységesek voltak. Olyan kis aranyosan adták oda huginak. :))
Siettünk vissza a parkba, ahol végre megkaphatták az annyira áhított fagylaltot. Réka mangós-dinnyés, Szilvi cseresznyés-málnás, Pálmi vaníliás-csokis ízesítésű fagyit kért. Én is elnyaltam egyet, még pedig egy kókuszos-csokisat. Imádom a kókuszt. :)
Ezután (már fél nyolc felé járt) hazakísértük Szilvit és Rékát, majd Pálmival mi is hazakerekeztünk. Otthon adott nekem egy puszit és elégedett-fáradtan rám mosolygott:
- Köszi!

*

Csoda, hogy a keddi naptól is valami jót, kedveset, élményekben gazdagot kívántam? Pedig nem azt kaptam. Nagyon nem.
Reggel az alaphangulatom sem volt valami rózsás, a hátam közepére kívántam az egész sulit, hiszen már nem is tanultunk, csak különböző programokat szerveztek a számunkra. Akkor például biciklivel kellett mennünk, mert gyalog túl hosszúnak ígérkezett a betervezett gyermekfalu meglátogatásához vezető út.
Reggel kedvetlenül pakolgattam, mert a családból egyedül nekem kellett a kerékpárral bíbelődnöm. A kutyák nagy örömmel fogadtak, körülugrándoztak, és ez a nagy szeretet sajnos a ruhámon is megnyilvánult egy-két újonnan szerzett, gyanús eredetű foltban... Elkezdtem ráncigálni a biciklimet, hogy kijöjjön a tározóból, de egészen nehezen sikerült. Közben Jerryéket is kellett hessegetnem, de végül sikerült kiszedni a járművet. Felszálltam rá, hogy elindulok, de nagyon különös volt rajta ülni, tekerni is alig bírtam. Szerencsére még csak az udvarban köröztem, amikor lepillantottam, és láttam, hogy a kerekeim bizony gyanúsan laposak. Szitkozódtam magamban egy sort, majd beballagtam a kerti kamrába, ahol a biciklipumpát tartjuk. Sajnos ez a kamra régen nem volt kitakarítva, így mire kijöttem, gazdagodtam még pár folttal és pókháló-maradvánnyal. Még szerencsétlenkedtem egy sort a kerekek felfújásával, aztán végre megindultam a suliba. Már nagyon gyorsan kellett haladnom, hogy biztosan beérjek.
Kipirultan érkeztem meg az épületbe, majd gyorsan fellépcsőztem a termünkbe. Ott Flórával beszélgettem egy kicsit, de egy hang félbeszakított. Odajött hozzám a fiú, aki abban az évben rendkívül sok fejtörést és bánatot okozott nekem. Pénteken még többet piszkálódott és folyton egy csinos lányt dicsérgetett nekem. Na, kit? Persze, Erikát, ki mást.
- Te voltál suliban pénteken?
Akkor lefagytam. Oké, hogy bánt, oké, hogy megkeseríti az egész napomat, de erre még nem is emlékszik? Ennyire nem számítok neki egyáltalán - semmit? Eszti néni ragadott ki a kábultságomból, hogy szólt az osztálynak, kéne indulni a díszterembe valami beszédet meghallgatni. Csendesen lépkedtünk Flórával az udvaron, ő néha szólt pár szót, de legtöbbször hallgattunk. Gondolataimba merülve mentem, annyira elábrándoztam, hogy majdnem egy madár engem talált el a... khm, ürülékével. Még jobban bebizonyosodott, hogy az a nap nem valószínű, hogy szép lesz. És nem is lett az.
Amikor megérkeztünk a melléképületbe, mindenki helyet foglalt a nagy teremben. Mögénk két nagyszájú srác ült le, Ádám és Dávid. Őszintén szólva halványlila gőzöm sincs arról, mégis miről szólt az előadás és kik beszéltek. Csak az a mocsok, az a piszok, az a szemét járt a fejemben. Hogy lehet valaki ekkora disznó? És én miért vagyok ilyen ostoba?
- Hé, te, Lina! - suttogtak a hátam mögött. Elfojtott röhögés is hallatszott.
- Mi van? - fordultam hátra a székemben kissé féloldalasan.
- Tiszta barna a hátad - vigyorogtak kárörvendően. Na tessék! Még ez is.
- Hol? - tapogattam a hátamat, ahol a foltot sejtettem.
- Azt onnan nem fogod tudni leszedni - nézett rám lesújtóan Ádám.
- Nem mondod! Tudom - dühödtem be én is.
- Akkor mit fogdosod? Na, most mondj valami okosat! - piszkált továbbra is.
Teljesen elképedtem. Ezeknek meg mégis mi bajuk?!
- Nézd, mindjárt elbőgi magát.. - suttogott Àdám Dávidhoz hajolva, de úgy, hogy én is biztosan halljam. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy lehet, hogy mindjárt sírtam volna, de annak egyáltalán nem ő és az a hülye barna folt az oka, hanem az, ami egész idő alatt bántott.. Flóra lépett közbe:
- Tudjátok, néha akkora gyökerek vagytok!
Én magamban dohogtam tovább, Flóra pedig szikrázó tekintettel méregette őket. Aztán engem figyelt.
- Ne is törődj velük! Bunkók és kész! És nem is olyan nagy az a csík.
"Igazán teszek arra a csíkra... Engem csak Ő érdekel..." - gondoltam magamban. Hamarosan véget is ért az előadás és visszaindultunk a termünkbe tízóraizni, hogy utána indulhassunk a gyermekfaluba. Akkor áttelepedtem a székemről a Flóra melletti üres helyre és elkezdtem kicsomagolni a szendvicsemet. Nem bírtam volna még akkor is elviselni a piszkálódásait. Milyen kis naiv voltam...
 - Kis törpike! - kiabált nekem, mert ez lett az én becenevem, ahogy ő hívott. Persze Dalmácska is kisebb volt nálam, persze őt nem törpözte le... - foltos a pólócskánk?
Nagyon elegem lett. Lecsaptam az asztalra a kajámat és kirohantam a teremből, mert nem akartam, hogy a szeme láttára csorduljanak ki a könnyeim. Csak rohantam a folyosón, közben Flóra is vágtatott utánam, hogy mi bajom, nekem meg csak az lebegett a szemem előtt, hogy még idejében elérjem a mosdót, és ne a folyosó közepén álljak neki bőgni. Végre elérkezett az a pillanat, és remegő kézzel magamra zártam egy fülke ajtaját, majd egyszerűen lerogytam a fal mellé, átkaroltam a térdeim, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.
A fejemet a hideg csempének döntöttem és igyekeztem csillapítani a zokogásom. Miután úgy éreztem, képes vagyok újra mindenki szemébe nézni és nem kapok több sírógörcsöt, felkeltem a padlóról és - úgy téve, mintha csak rendeltetésszerűen használtam volna a fülkét - meghúztam a vécé zsinórját. Kinyitottam az ajtót, és megszemléltem magamat a tükörben. Kissé látszott rajtam az elmúlt pár perc, ezért hideg vízzel locsolgattam az arcomat, de ezzel csak azt értem el, hogy a dörzsöléstől még pirosabb lett.
Lassan visszaindultam a termünkbe. Flóra időközben megunhatta a várakozást, mert nem állt ott az ajtó előtt. Az osztály elé érve elmerengtem azon, hogyan is menjek vissza a helyemre. Úgy döntöttem, kint várom meg, amíg elindulunk a túrára. De Levi kinézett az ajtón és meglátott, ezért nem maradhattam ott, mert elég hülyén néztem ki úgy ott egyedül.
Vettem egy mély lélegzetet és ráültem az egyik székre, miközben Flóra aggódva vizslatott. Én a szendvicsemre meredtem:
 - El is ment az étvágyam..
 - Nekem is - értett meg, és azonnal ő is elrakta a tízóraiját. Az a piszok viszont megint nem állhatta meg szó nélkül a visszatérésemet.
 - Mi van, csak nem hánytál? Megártott a kaja?
Elképedtem. Hát ennyi logikája sincsen??! Megbánt, erre kirohanok a teremből a mosdóba, erről pedig az jön le neki, hogy valami sürgős dolgom akadt ott. Ellepte az agyamat a vörös köd, mert nagyon bedühödtem.
 - Tudod mit?! Légy szíves, rohadj meg! - vágtam a képébe, majd gúnyosan elmosolyodtam. - Ja, bocs, hiszen nem is tudsz, mert már egy rohadék vagy!
Ekkor szólt Eszti néni, hogy indulunk, amiért hálát adtam. Felkaptam a táskámat és gyorsan az ajtó elé sorakoztam Flórával.
A látogatás nagyon jól sikerült, adtunk és kaptunk ajándékokat, készítettek nekünk egy kis csapatversenyt is, szóval a nap további része normálisan alakult. Majdnem sikerült kizárni a gondolataimból Őt is. Majdnem.
Mikor hazaértem, egyszerűen ledobtam a táskámat és zenét hallgatva egy könyvet olvasgattam. Miután egy kicsit már untam magamat, elkezdtem rajzolni, de nem tudtam befejezni a tervezett képet, mert beesteledett, és mennem kellett aludni.
Miután végeztem a fürdőszobában, átvettem az utcai ruhát pizsamára, és magam elé téve nézegettem a cuccokat, felvehetem-e máskor is, vagy keletkezett rajta olyan folt, amiről eddig még nem tudtam és emiatt mosásra van ítélve. A nadrágomon nem láttam semmit, ezért a pólót vizsgáltam meg. Igen, ott volt rajta az az átkozott csík, viszont más is, ami miatt dühös lettem. Bár nem tanulok angolul, pár alapszót azért ismerek. Például a pólón szereplő FOREVER HOPE szavakat. Örök remény.
Mert szerethet mást, kicsúfolhat, megalázhat, széttéphet, sárba tiporhat, ordibálhat, piszkálhat, röhöghet, de én attól még ugyanúgy szeretem... És ugyanúgy él bennem a remény, hogy egyszer majd az álmom valóra válik...
Az volt az a pillanat, amikor dühödten a szennyes kosár mélyére hajítottam az átkozott felsőt, hogy soha többé ne kerüljön a szemem elé...

Egy kapcsolat rendeződik, de egy másik kuszává válik...

Vannak olyan napok, amikor legszívesebben ki sem kelnél az ágyból. Amikor egyáltalán nem akarod folytatni a tegnap elkezdett dolgokat, főképp a tanulást. Köszönhető ez a rád törő fáradtságnak, a nulla életkedvnek vagy a kedves kis osztálytársaknak. Nálam mindhárom összejött.
Később ébredtem, ezért csak kirántottam az első kezem ügyébe kerülő pólót, és csak reméltem, hogy a zöld nadrág menni fog hozzá. Mindent sietősen végeztem el, csak pár falatot kaptam be reggeli gyanánt. Biciklivel akartam elindulni, de apa megint felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival. Pálmival elfogadtuk a kényelmes utazási lehetőséget, de Laura a tegnapiak után inkább a gyalogos utat választotta.
Hamarosan bepattantunk az autóba és éppen időben érkeztünk meg az iskola barna tölgyfa ajtajához. A sajtos pogácsás zacskót még otthon megkaptuk tízórainak, plusz nekem egy adag rántott húst és egy csokis fánkot ebédre, mert ma kezdődik 7. órában a matematikai középiskolai előkészítő.
Pálmi már az aulában levált tőlem, mert megígérte az egyik barátjának, hogy megvárja őt Albert Schweitzer arcképe alatt. Egyedül baktattam fel a másodikra, ahol a terembe érve lepakoltam a helyemre.
Az iskolarádióból ma egy népdal szólt, majd pár perc után az igazgató szólt hozzánk. Beszélt a helyes viselkedésről, a diákügyelet megkezdéséről (8. osztályosok kezdenek, hurrá), a kötelező udvari lemenetelről.
Ekkor már Barnabás bácsi is megérkezett, hogy felvidítsa a szerda reggelünket egy kis matematikával. Továbbra is gyakoroltunk, fő témánk a hatványozás és az egyenlet megoldása volt. Sajnálattal vettem észre, hogy rengeteget felejtettem a nyáron, viszont jövő hét utáni kedden témazáró. Remek.
Az előkészítőn majd igyekszem valami jót produkálni. Óra után odalépdeltem a tanárhoz (na, nem nyáladzani), aki már javában pakolászott.
- Ma mit csinálunk a 7. órában? - érdeklődtem.
Barni bácsi meglepetten pillantott rám.
- Ma még nem tartok előkészítő órát, minden rendszeres délután alkalom csak a jövő héten kezdődik - lombozott le egy pillanat alatt. Ennyit a biztos gyakorlásról és segítségről.
- Értem. Viszlát! - néztem az ajtóból még visszaforduló tanárra.
Kíváncsian sétáltam vissza a padomhoz, mert meg akartam nézni, milyen óra jön. Örömmel konstatáltam, hogy Edit nénivel magyarozunk az elkövetkezendő 45 percben. Szétnéztem a teremben: mindenki vidáman pakolgatott, beszélgetett, nevetgélt. Mellettem Bianka valamit a határidőnaplójába jegyzetelgetett.
- Mit csinálsz? - hajoltam a lapok fölé.
- Rajzolok - futtatta a ceruzát megfontoltan a papíron, majd pár percenként hátradőlt, és szemlélgette eddigi vonásait.
- Mit? Vagy kit? - pontosítottam meglátva a zöld-rózsaszín hajú, szakadt farmeros lányt, aki kacsintva kinyújtotta a nyelvét.
- Ja, hát csak úgy. Egy lányt. Punk - vonogatta a vállát. - Nem szoktam a rajzaimnak nevet adni, se valakit lerajzolni, szóval...
- Aha, értem. Szép lesz - mosolyodtam el.
- Köszi - pillantott fel, majd újra a rajzába mélyedt. Unatkozva dobolgattam a padomon, várva a becsengetést, közben néha ittam pár kortyot az ásványvizemből.
Az órán Edit néni lediktálta a szervezési feladatokat (felszerelések, jegyek, dolgozatok), majd belekezdtünk az első anyagba.
- Én meglehetősen kedvelem ezt a korszakot, sok kedvenc költőm is ekkor élt. Biztosan ti is szeretitek Ady vagy Radnóti verseit. Vagy ha nem, akkor majd idén megkedveltetem veletek - mosolygott szélesen. - Írjátok fel a füzetbe újabb címnek ezt a mondatot: Irodalmi és kulturális élet a Nyugat első korszakában. A vázlatot gondolatjelekkel választjuk el, én is írom a táblára. Első vázlatpont: Történelmi háttér. Itt csak a dualizmusi polgárosodásra és a városi és vidéki élet különbségeire kell gondolni. A könyvetekben van egy érdekes kép is a 12. oldalon, amit szeretném, ha megnéznénk. Látjátok, milyen más a két utca? Ez nagyon fontos. A második lényeges dolog a művészi élet. Elterjedt az olvasás, a színházba járás, az olvasókör alapítás. Erre az igényre alapították meg 1908. január 1-jén a Nyugat című folyóiratot.
A csengőszó szakította félbe a folytatást. Edit néni az órára pillantott majd, felkarolt a cuccait.
- Akkor a jövő órán folytatjuk! További szép napot, sziasztok!
Mindenki visszaköszönt, majd előszedte a tízóraiját. Éppen a zacskót bontogattam, amikor Szandi lépett hozzám. Illetve Biához.
- Sziasztok! - tette le a dobozát Bianka padjára, majd felé fordult. - Ide ülhetek? Akkor elmész?
- Nem! - kerekedett ki a padtársam szeme, ugyanis előzetesen semmi ilyesmit nem beszéltek meg.
- De miééért neeem? - nyafogott. Te jó ég. Az újdonsült barátnőm nyávog.
- Talán azért, mert ez az én helyem! Például - dohogott. - miért nem mentek a te helyedre? Ott nem ül senki.
- De most elfoglalták a fiúk!
- Akkor küldd el őket! Ennyire egyszerű! És mellesleg én hova ülnék?
- Hát az már nem az én dolgom!
- Na oké... - pislogott döbbenten Bianka.
- Figyelj, Szandi, miért nem hozol ide egy széket? - próbálkoztam helyre állítani a rendet.
- Nem, nem akarok zavarni. Látom, nem szívesen látott vendég vagyok itt... - durcázott be. - Inkább oda ülök Nusiékhoz!
- Rendben! Menj csak! A soha viszont nem látásra! - kelt ki magából Bianka. - mit képzel, kicsoda ő? Maga a királynő? Idegesítő kis liba!
- Köszönöm szépen! - csaptam le a pogácsámat én is az asztalra. - Köszönöm, hogy elüldözted az egyetlen barátnő jelöltemet! Aki még szívesen is volt velem!
- Na, te is kezded a drámázást? Igazán szépen összeilletek, mondhatom!
- Na, inkább ne is szólj hozzám! - tettem fel a kezemet, és ahogy csak tudtam, kihúzódtam a pad szélére.
- Akkor én megyek is, szia! - állt fel.
- Várj, hova mész? - bántam meg egy pillanat alatt a szavaimat. - Nem úgy gondoltam...
Egyedül, csendesen ettem meg a pogácsákat, amik hirtelen már nem is tűntek igazán ínycsiklandozónak...
A becsengetéskor Bianka is visszatért, kedvetlenül, eltökélt arckifejezéssel. Már éppen bocsánatot szerettem volna kérni, amikor belépett a rajztanárunk, Feri bácsi.
- Sziasztok, gyerekek! Foglaljatok helyet! - intett a székeink felé. - Hogy telt a nyári szünetetek? Biztosan jól, csak nagyon gyorsan, igaz? Nekem is hamar elment, de most már újult erővel kezdhetünk neki az alkotásnak! Remélem, mindenkinek van felszerelése. Kinek hiányzik valami?
Senki nem tette fel a kezét. Kis idő múlva Saci jelentkezett.
- Csak most vettem észre, hogy otthon felejtettem az akvarellceruzáimat.
- Az nem is kötelező felszerelés, csak ajánlott, művésznőkém - jegyezte meg tréfásan a tanár. Mindig így hívja Sacit, mert ő rajzol a legszebben az osztályban.
- Jaaa, akkor jó - vigyorodott el a lány.
- Jaj, Saci! - zúgott fel egyszerre az osztály panaszosan, mint mindig, ha valamit elrontott. Ami elég gyakran előfordul...
- Szóval, a mai óránk témája a nyári szüneti élmények.
Erre egy csomóan elkezdtek morgolódni, hogy már megint ez az első feladat. Minden évben a nyarunkról kell készíteni egy rajzot.
- De ha valaki nagyon unja már ezt a témát, akkor rajzolhat ellenőrzőre borítót vagy a jelenlegi érzelmeit. Az összes feladatot úgy képzeltem, hogy elég csak néha egy-egy festékfoltot tenni, úgy egybefolyatni, nem muszáj egész képet alkotni, de aki szeretne, valami konkrétat is festhet. Az érzelmeket kitűnően lehet érzékeltetni a színekkel. Vannak a meleg színek, a sárga, a narancssárga, a piros meg az egyebek, azokat akkor kell használni, ha boldog voltál sokszor a nyáron. A kéket, feketét, lilásat szomorúnak, hidegnek találom, remélem, kevés ilyen kép születik, mert mindannyian jól éreztétek magatokat a szünetben.
Majdnem jól éreztem magam. Majdnem. Elhatároztam, hogy egy ellenőrzőborítót készítek, teszek majd rá kék és szürkés vízfestéket, a homályban pedig egy lány távolodó alakja lesz kivehető. Vagyis az elején lesz a nevem, mintha egy vignetta lenne ráragasztva, és kékes színek, a hátulján pedig még a színek mellett a lány alakja is.
Bianka narancsos-pirosas hátteret választott, volt még rajta egy ház, talán az otthona, pár könyv, számítógép, filmek, sorozatok borítója, és érdekes állatok. Gondolom, neki jó nyara volt.
Az óra végén körbejárt Feri bácsi és mindenkinek mondott egy jegyet és véleményt, vagy aki még nem készült el, annak azt tanácsolta, hogy jövő órára hozza be, és majd akkor értékeli. Az enyém és Biankáé is ötös lett, bár nekem meg is veregette a vállam, majd ezt súgta a fülembe, meglátva a borító hátulját:
- Kitartás, lányka!
Szomorúan mosolyodtam el. A tanárok miért tudnak mindent? Túl jól ismernek.
A szünetben Bianka megint eltűnt, ezért először Szandihoz léptem oda.
- Csak bocsánatot szerettem volna kérni Bianka viselkedéséért - hajtottam le a fejem.
- Jaj, igazán semmi gond. Én is elvetettem a sulykot - sóhajtott egy nagyot. - Bocsi. Láttam, aztán ő is elment...
- Igen... - gondoltam az utolsó szavaira. Gyakorlatilag azért ment el, mert Szandit védtem.
- Na, gyere ide, béküljünk ki! - tárta szét a karját, majd magához húzott. Először meghökkentem, mert nem vagyok az a kifejezetten ölelgetős típus, és korainak tartottam ezt, hiszen alig pár napja vagyunk csak barátok. Flórával is csak ritkán ölelkeztünk, csak az utóbbi időszakban váltak egyre gyakoribbá ezek az alkalmak, amikor mindkettőnknek elnehezedett a szíve. Végül én is átöleltem a lányt, bár továbbra is furcsálltam a kialakult helyzetet. Soha nem voltam ilyen közvetlen. Talán rossz barátot szemeltem ki magamnak? Gyorsan elkergettem a gondolatot, hiszen attól meg lehet két ember jó barát, hogy nem azonosak a szokásaik.
Amikor kibontakoztunk az ölelésből, megpillantottam Biankát, ahogy éppen a padunk felé tart. Egészen vidámnak tűnt, olyan könnyedebbnek. Most jött el az idő a bocsánatkérésre.
- Szia, haragszol még rám? - kérdeztem tőle, mikor visszaértem a helyünkre.
- Igazából... rád nem is haragudtam, csak Szandi volt olyan nagyképű - magyarázta. - az utóbbi időben amúgy is nagyon rossz hangulatban voltam, veled is nagyon nyersen és keserűen viselkedtem a legtöbbször. Bocsi.
- Nem baj - lepődtem meg. - Én is most eltúloztam. Bocsánat. De... miért voltál ilyen rosszkedvű?
- Tudod, van egy cicánk. Kiskoromban kaptam és irtózatosan szeretem. Ő az én kis barátom, vigasztalóm. Nos... az elmúlt napokban nem találtuk sehol, pedig mindent átkutattunk, még a szomszédtól is megkérdeztük, nem ment-e át. Mindig attól féltem, hogy már csak a tetemét találjuk meg valahol - futották el a szemét a könnyek.
- Annyira sajnálom - szomorodtam el. - rettenetes lehet egy kis kedvencet elveszíteni.
- Ezért voltam ilyen borzalmas. Most viszont... - derült fel az arca. - anyáék megtalálták!!
- Tényleg? - örültem vele.
- Sokszor jártunk a nagyiékhoz a nyáron, és nekik vannak más macskáik is. Kiderült, hogy csak hozzájuk szökött el, a város túlsó végébe. Éppen most tudtam meg. És annyira boldog vagyok! - kezdett el ugrándozni.
- Ez tényleg nagyon klassz - bólogattam mosolyogva. - Viszont az előbb is kedvetlen voltál... Hogy tudtad meg?
- Hááát.... tudod, titkos forrás - intett az állával a táskája kisebb zsebére, ahol a mobilját tartotta. - a legtöbb szünetben felhívtam anyát, mert ma nem dolgozik, szóval állandóan kérdésekkel ostromoltam, és helyekkel, ahova Zelma szökhetett.
- Zelma? - nevettem el magam.
- Tudom, furcsa név egy macskának, de nekem ez tetszett - vonta meg a vállát olyan kislányosan.
- Igazán örülök neked - mosolyogtam rá, majd ezután újra be is csengettek.
Csak ekkor tudatosult bennünk, hogy a következő óránk a fizika/kémia teremben lesz, ami egy emelettel feljebb van, ezért gyorsan szedelőzködni kezdtünk, és vágtattunk fel a lépcsőn. Bianka még most is magyarázkodott:
- Figyelj, akartam mondani, hogy együtt érzek veled, de egy macska és egy barátnő elvesztése azért nem ugyanaz. Féltem, hogy rosszul veszed vagy valami...
- Nem kell folyton megindokolnod, mit miért nem csináltál vagy csináltál. Megbeszéltük, kész, vége, lezártuk. Én nem haragszom, és ha te sem, akkor beszélgethetnénk vidámabb témákról - vágtam közbe, majd rámosolyogtam. Még mindig utáltam Flóráról csevegni, állandóan ezt a sajnálkozást hallgatni.
- Dehogy haragszom! Neked van több okod rá - időközben meg is érkeztünk a teremhez.
- Nincs semmi probléma, oké? - vettem egy nagy levegőt és elmosolyodtam, majd kinyitottam az ajtót. Egyre jobb leszek a vidám mosolyok tettetésében.
A helyünkre siettünk, majd vártuk a jólelkű fizikatanárnőnket, Magdi nénit. Hamarosan ő is besétált, hangosan lihegve és nagy táskáját rogyadozva cipelve.
- Jaj, sziasztok, gyerekecskéim! Phúh, mindjárt kezdünk is, csak még kicsit kifújom magam - ült le és legyezgette magát egy papírlappal. - Jó volt a nyári szünet, drágáim? Jó? Hát annak igazán örülök - beszélt tovább, meg sem várva a válaszunkat. - Mai óránkon a baleset megelőzésről fogok egy pár szót ejteni. Írjátok fel a füzetbe címnek, hogy első óra és a tanterem helyes használatának ismertetése. A legfontosabb dolog, hogy vigyázzatok az áramos eszközökkel, mert könnyen megsebesülhettek, ha a szíveteket találja el az áramos ütés, abba bele is halhattok.
Milyen jó kis kedvcsináló az amúgy is abszolút kedvelt fizika órához!
- Vizes kézzel ne nyúljatok a konnektorba, mert az is elképesztően veszélyes! Nem szeretném, hogy ezeknek a kicsi fizikusoknak bármi bajuk essen! Arról pedig nem is akarok beszélni, hogy remélhetőleg öngyilkos senki nem akar lenni ezek a drága picik közül, de ha véletlenül mégis, annak sürgősen pszichológus nénihez kell fordulnia! Jóóó?
A fizikát sem idén fogom megkedvelni... Magdi néni ugyanaz maradt, továbbra is az óvodás szintet tartja a megfogalmazásával, ha szimplán az életről beszél, de a fizikát már olyan érthetetlenül magyarázza, hogy még az "élfizikusoknak" is elég nehéz tartani a tempót.
- Ennyi is lett volna a balesetekről! - állt fel hirtelen a székéről, rendezgette közben a mappáit, de olyan ingatagon állt a lábain, hogy végül inkább visszahuppant. - Most pedig következik az ismétlés, gyerekecskéim! Na, mit tanultunk tavaly a részecskék mozgásáról, a kölcsönhatásokról, milyen fajtájúakat ismertek? Energiamegmaradás, Arkhimédesz, Newton törvénye? Na, ki tudja, drágáim? Senki? Már megint tölthetem a tanórát ilyen teljesen egyszerű és világos anyag folytonos ismételgetésével! Mi van veletek, picinyeim? Hm? Még érezzük a nyári szünet szelét? Persze, megértem, majd szépen lassan mondom, hogy mindenki értse, jóó?
Ebből se lett semmi. Hadart, összevissza magyarázott mindenfélét, sebességtől kezdve a lebegésig mindenről volt szó, mi meg persze csak pislogtunk, hogy "most mégis mi vaaaaan??", közben bezzeg a gügyögést sem hagyta abba. Igazán remek órának sikerült.
A szünetben mindenki egyszerre akart kiférni a szűk kis bejáraton, lökdösődve, siettetve a másikat. Biankával a végén lépkedtünk a csoportnak, végül is minek rohanni?
A terembe visszaérve Bianka folytatta a rajzolást, néha kérdezett valamit, vagy rám mosolygott, de többnyire csendben maradt. Szandi is odasétált a padunkhoz, majd kérte, hogy menjek vele. Furcsálltam ezt, mivel csak a folyosóra mentünk ki, ott is csak a fizika óra érthetetlenségét és bénaságát ecsetelte.
- Szandi? - szakítottam félbe egy pillanatra. - Bocsi, de... miért is kellett kijönnünk az osztályból?
- Csak nem akartam, hogy a padtársad megint idegtépően méregessen - forgatta a szemeit. - Apropó... miért is barátkozol vele?
- Szerintem kedves lány.... - méláztam, bár kicsit meglepett a kérdése. - csak éppen.. elég magának való.
- Miért nem ülsz mellém inkább? - ajánlotta fel.
- Nem is tudom... Eszti néni nem hiszem, hogy megengedné. Most egy darabig így leszünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz. A következő ülésrendnél esetleg majd megkérdezhetnénk, hogy nem lehetnénk-e együtt - húzódoztam. Nem akartam, hogy Nusiék mindig a mi padunknál viháncoljanak. Biával pedig jól el is rendeződtek a dolgok.
- Jó, de szerintem most is megér egy próbát - alkudozott. Csak ekkor villant az eszembe, hogy Bia és Szandi ki sem békültek egymással, továbbra is merev arccal, szenvtelenül pillantottak a másikra. Ki kéne őket engesztelni... vagy nem is tudom. Azt sem tudom még, melyikükkel leszek igazán jóban... Biankával most jól elvagyunk, de mi lesz később? Mi van, ha összeveszünk? Talán még sosem éreztem ilyen erősen Flóra hiányát. Mindig vele együtt döntöttem ilyen kérdésekben, de ilyen is alig volt. De hozzá mindig fordulhattam.
- Héé, oké vagy? - érintette meg a vállam Szandi, felriasztva a gondolataimból. - Miért nem reagáltál?
- Ja, bocs, kicsit elkalandoztam - haraptam be a szám. Szerencsémre történelem órára ekkor csengettek be, mert tartottam tőle, hogy tovább fog kérdezősködni.
Végre egy kis lazítás jött, hiszen Eszti nénivel az osztálybeli ügyekről is beszéltünk és a törit alapból szeretem. Viszont az óra kezdete enyhén kínos volt számomra...
- Sziasztok! - állt meg a tanári asztal előtt az ofő. - Mindjárt nekikezdünk az első ismétlésnek, de előtte kérdeznék pár dolgot. Az új diákunk hogyan érzi magát köreinkben?
- Egész jól - mosolygott Szandi. - Vannak, akivel beszélgethetek, meg minden, de annyira még nem illeszkedtem be.
- Értem. Csak szegényem, ott egyedül a hátsó padban...
- Nem baj, jó ez így - legyintett nevetve. Meglepődtem, milyen előnyben részesíti a kérésem.
- Nemsokára úgyis ültetést tervezek, igen; mert nem hiszem, hogy sokáig bírjátok így. Még amúgy is meg vagytok kergülve a szünettől, de nem baj, lesz ez még jobb is - akkor felém fordult. Ajj, ne, ne, és ne! - És te? Jól érzed magad?
- Persze - játszottam a felhőtlenül boldogat.
- Jó, és akkor most kezdjük is a töris részét! - lélegezhettem fel. - Lesz évszámos dolgozat, most gyakorlunk rá. Írjátok a füzetbe az általatok helyesnek vélt válaszokat! Első kérdés: mikor volt Mohamed futása?
- Amikor kiszabadult fizika óráról... - dünnyögte valaki hátul.
Nevetés hullámzott végig az osztályon, mire Eszti néni fenyegetően felemelte az egyik ujját, de ő is elmosolyodott.
- Na, csak komolyan!
Ilyen stílusban folytatódott az óra, csak gyakoroltunk, a munkafüzetben oldogattunk feladatokat, lazítottunk egy keveset.
Kicsengetéskor Encike ballagott mellém.
- Sziaaaa... - nyújtotta el a köszönést. - El is felejtettelek...
- Köszi - húztam fel a szemöldököm.
- Jóvanna, ne haragudjál - veregette meg a vállam.
- Nem haragszom, csak furán fejezted ki magad..
- Akkor jóó. Amúgy jó a pólód - mutatott a felsőmre.
- Tényleg? Pedig reggel meg se néztem, mit húzok fel - mosolyodtam el, majd lepillantottam magamra.
És akkor megdermedtem. Nem a színnel volt a baj, kitűnően passzolt nadrághoz, vállalható felirat állt rajta, nem is volt rajta koszfolt, de még csak gyűrött sem.
Nem az állapotával, formájával volt baj, hanem az emlékkel, amely egy forró június 10-i napot idézett fel bennem...

Csajok délutánja

Lemondóan bámultam a monitorom feketeségébe. Hogy nem jutott eszembe ez magamtól? Hihetetlen.
Már mindenki helyet foglalt a fal mellett sorakozó 31 számítógép egyikénél. Direkt úgy helyezték el őket, hogy Gyöngyi néni minden gépre rálásson. Persze ez sem akadályozza meg a diákokat abban, hogy az órához nem kapcsolódó oldalakon szörföljenek. Én pontosan a tanári asztallal szemben ülök, egyenesen a középpontban. Utálok a központ figyelmében lenni. Nem mintha tilos dolgokat akartam volna művelni, de sokkal jobb egy csendesebb, eldugottabb sarokban dolgozni, mint mikor tudod, hogy az első pillantás rád irányul. A padtársnőm persze magán kívül volt a boldogságtól, hiszen feltűnési viszketegségben szenved, nem tűri, ha csak egy percig nem róla szól minden. Mellette Pál ült, akit minden második alkalommal elfogott a kuncogás, ki tudja, épp miért. Maradtam én, mint potenciális beszélgetőtárs. Ezért minden erőmmel azon voltam, hogy azt sugalljam felé: "Hagyj békén, könyörgöm, ne szólj hozzám!"
- Hát hellóóóó! - integetett vigyorogva két centivel az arcomtól a menők közül is a legmenőbb lány, Erika. Ennyit a telepátiáról. - Úgy néz ki, egymás mellett fogunk ülni egész évben, klassz, nem?
- Aha - válaszoltam továbbra is magam elé meredve. Reméltem, hogy ez elveszi a kedvét, de tévedtem.
- Figyu! Amúgy te bírod Gyöngyi nénit? - csapott vidáman a térdére. Ezt is csak azért csinálta, hogy felhívja a figyelmemet a vádlija izmosságára és csinosságára.
- Ja, egyenesen imádom - vetettem rá lesújtó pillantást. Hogy lehet ilyet kérdezni?
- Komcsi? Azt hittem, őt senki sem csípi - tátotta el a száját, kék szemeit pedig tányér nagyságúra nyitotta. Percekig pislogás nélkül meredtem rá, hogy ezt most komolyan gondolta, vagy csak jópofáskodott.
- Csak ironizáltam - mondtam szép lassan, tagoltan, hogy biztos megértse.
- Jaaa, vagy úúgy - vihogott fel, hátravetve fényes hajzuhatagát, majd ártatlanul pislogni kezdett felém. - Az mit is jelent?
Egy ideig komolyan fontolgattam, hogy lefejelem az asztalt vagy az ő cuki kis fejét verdesem bele. Tuti kongott volna az ürességtől.
A csengőszó mentett meg a magasröptű társalgás folytatásától. Felkaptam az egyik karomra a cuccaim, és megrohamoztam az ajtót. Úgy, mint mind a harmincegyen. Csak Gyöngyi néninél ez sem megy olyan könnyen.
- Hé, álljatok meg! Fal mellett szorakoszó ketteszével! - slisszolt a kijárat elé, hogy elállja az utunk. Én a helyében nem vállaltam volna a kockázatot, simán kilökik a teremből. Morgolódva teljesítettük a kérését, majd várakozón néztünk rá. Ünnepélyesen bólintott, és félreállt:
- Viszontlátászra!
Ezt már szinte senki nem hallotta, valaki már talán a termünk folyosóján járt. Én elég elöl voltam, ezért folyamatosan éreztem a hátamra nehezedő nyomást, ahogy erősen tolnak kifelé.
Mindenki rohant, mint az őrült, az ügyeletes tanárok legnagyobb örömére, mert így volt végre kivel veszekedni.
A termünkbe érve előkotortam egyik legkedvesebb tantárgyam könyvét, a földrajzét. Nyáron kitűnően megvoltam nélküle. Ebből a tantárgyból is új oktatót kaptunk, egy bizonyos Gergely Barnabás nevezetűt. Kíváncsiság fogott el, vajon milyen lesz, és erről szerettem volna beszélgetni valakivel.
Szandi éppen egy másik lánnyal, Dominikával nevetgélt valamin. Hirtelen elfogott a szomorúság, hogy máris talált egy jobb barátnőt nálam. Aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen infóórán egymás mellé lettek ültetve, biztos akkor összebarátkoztak. Ahelyett, hogy örülnék, hogy talált magának még barátokat.
Nem mentem oda hozzájuk, mivel Dominika is szereti felhívni magára a figyelmet, mikor bénázással, mikor folytonos beszéddel, vagy halk énekléssel. Emellett elég pletykás, rögtön Flóráról kérdezősködne, hogy az elért információkat mindenkivel megossza. Erre pedig a legkevésbé sem vágytam.
Bianka mellettem pakolgatott, így feléfordultam, hogy megvitassam az új tanárt, meg úgy egyébként is elegem volt abból, hogy alig beszélgetünk.
- Bianka! - igyekeztem nagy hangot megütni, hogy figyeljen. Erre csak megijedt, és kicsúszott a kezéből a füzethalom egyenesen az asztal alá. - Hagyd, majd segítek! - szedegettem fel a földről a dolgokat.
- Köszi! - rakodta be katonás rendbe a tanszereket a padba.
- Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy te szereted a földrajzot?
- Fúj, dehogy - szörnyülködött. - Sok száraz adat egy halomban.
- Én is utálom - bólogattam vidáman. Kezdetét vette a "Szidjuk együtt a vaktérképeket!" izgalmas eszmecseréje. - És mit gondolsz a tanárról, milyen lesz?
- Azt nem tudom, de az biztos, hogy Réka néninél csak jobb lehet - borzongott meg. - Az a sok röpdoga...
- De téged nem izgat, hogy fiatal vagy idős, kedves vagy mogorva, laza vagy szigorú, szőke vagy fekete hajú, hogy úgy egyáltalán... milyen?
- Hamarosan megtudjuk. Biztos egy hetvenéves bácsikát sóznak ránk, aki folyton az orrára csúszott szemüvegét igazgatja, mankóval jár, mert hajlott a háta is...
- Kopasz, de dús, vörös, göndör a szakàlla...
- A homlokát folyton ráncolja és egy kicsit már süket is...
- Aztán vásárol egy parókát...
- Mindenkinek beadja, hogy használt a hajnövelő szer...
- De rájövünk, hogy nem igaz, mert nem talált, csak szürke színűt, ami igen eltér a szakálla színétől..
Biankával egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Nem is olyan savanyú, most kifejezetten jófej volt. :)
- Jaj, ez a Nusi! Eszméletlen, milyen vicces! - vetődött be közénk Szandi
- Nusi? - vontam fe a szemöldököm.
- Igazából Kusi lenne, de az milyen idiótán hangzik már! - magyarázkodott, majd látva az arcom, elcsendesedett. - Látom, téged annyira nem érdekel... De azt el kell ismerned, hogy Ottó nagyon jópofa!
- Nem, nem igazán - nem akartam az első szót kimondani, ami eszembe jutott róla.
- Ó. Akkor ki a legjobb barátod?
Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy egyszer ez feljön, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar.
- Tudod... Flóra volt, de nyáron elköltözött... Ő mindig megértett... - hajtottam le a fejem.
- Bocsi, hogy rákérdeztem - nézett rám bűnbánóan. - Tudom, mit érzel. Nekem is voltak jó barátaim... Mindig csináltunk csajos programokat, pizsipartikat, shoppingolásokat, pizzázásokat... Hiányzanak, de most ez van. Mondtam volna apukámnak, hogy ne fogadja el ezt a remek állást, amit itt ajánlottak neki, csak mert én ott akartam maradni? Az rém önző lett volna.
- Semmi baj, nem is kellett volna ezt elmondanod... Hagyjuk is most ezt a lelkizést, bánkódtam már eleget - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Persze, csak van benned valami, ami arra késztetett, hogy mondjam el neked a titkaim, mert nálad biztonságban lesznek. Olyan megértőnek tűnsz, olyan...
- Lelkiszemetesnek - mosolyodtam el szomorúan.
Még volt pár perc a becsengetés előtt, de Gergely Barnabás már belépett az ajtón. Magas, fiatal, barna hajú, gesztenyebarna szemű férfi volt, mappákkal a hóna alatt. Volt egy kis szakálla is, olyan borosta-féle, de kifejezetten jól állt neki. Egyedül ezt találtuk el Biankával, egyébként nagyon mellétrafáltunk. Apropó, Bianka. El is feledkeztem róla. Oldalra néztem, de már eltűnt, biztosan nem akart zavarni, felesleges harmadiknak érezhette magát. Bántott, hogy nem vontam be a társalgásba. Ekkor már Szandi is elsomfordált mellőlem, csak a tanárt leste néma ámulattal, ugyanis rendkívül helyes volt, kifejezetten az a fajta, akiről a lányok titokban álmodoznak és sóhajtoznak a fényképe előtt. Fogadni mernék, hogy ma a lányok fele belezúg, hiszen máris páran odamentek kedélyesen cseverészni. Én nem tartoztam közéjük, először is azért, mert nem vagyok az a nyílt fajta, másodszor nincsenek ilyen sztár ideáljaim, nem az a fajta lány vagyok, aki ábrándosan simogat egy posztert. Nem, nagyon nem. Jó, éreztem már reménytelen szerelmet, bármilyen bénán hangzik is, de az a valóságban volt, és.. mindegy. Már teljesen lényegtelen.
Hamarosan becsengettek. Mindenki leült a helyére, Bianka is visszaért. Ugyanolyan volt az arckifejezése, mint a beszélgetésünk előtt. Remek. :(
- Sziasztok! Akkor kezdjük is el! - köszörülte meg a torkát Barnabás bácsi, mire pár lány felsóhajtott. Azt hiszem, ezek után elmegyek jósnak. - Gergely Barnabás vagyok, amit nyilván már ki is találtatok. Én fogom tartani az osztálynak a földrajz és a matematika órát. Igazából a matematikát csak az osztály felének, de azt majd a 6. órában beszéljük meg. Nos, ma beszélgetünk kicsit egymásról, valamint a tantárgyról. Tudom, nem nagy kedvenc, de remélem, én idővel majd megszeretettem veletek. Elsőként mondjatok valamit magatokról, aztán szólítsatok valakit, aki folytatja a sort. Én kezdem: a nevemet már tudjátok, szeretek kosarazni és nem tudok rajzolni - mosolyodott el. - Mivel én senkit sem ismerek, így véletlenül választok ki egy embert. Legyen az az ifjú hölgy! - mutatott a szőkés Lenkére. Elég félénk, olyan izgulós fajta.
- Lenke vagyok, szeretek kézműveskedni és szeretem az állatokat - mondta cérnavékony hangon és a mellette ülő lányra mutatott. - Titit választom!
- A nevem Rabáni Titanilla, fogszabályzóm van, és szeretek táncolni. Akit választok, az... Dalmi.
Tipikus menő lány, Erika legjobb barinője, extra-csinos, szép, kifejező arc, undok tulajdonságok... Áá.
- Na, Halkás Dalmi vagyok, kézilabdázok és szeretek shoppingolni - könyökölt rá az asztalra, "édesen" bazsalyogva. Azt hittem, a következő mondata a "még szabad vagyok" lesz. - Választom Dettit!
- Bernadett vagyok, szeretek sportolni éés barátnőkkel találkozni - mesélte álszerényen. Még be is dőlnék neki, ha nem 7 éve ismerném, és ebből 4 évet nem az én barátnőm lett volna. - Tina a következő!
- Martina a nevem, de Tinának hívnak, én is kézilabdázok és még dobolok is - fejezte be a negyedik menő csaj. - És legyen... Levi!
Normális fiú, az a fajta, aki nagyon nyílt és mindenki barátja, nem tesz nagy különbséget "nyomi és menő" között.
- Gyimosi Levente vagyok, Gyimi - nevette el magát, majd ugyanilyen közvetlen hangon folytatta. - ,harmonikázom és szeretem a törit. És következzen Koni, az a magas ott!
- Kontács Ábel a nevem, szeretek fizikával foglalkozni - gondolkozást tettett, majd olyan 'aha, megvan' stílusban emelte fel a mutatóujját - ééés... fiú vagyok!
Barnabás bácsi is nevetett. Igazából Ábel okos, de elég szemtelen is.
Ezzel a bemutatkozósdival sokáig jól elvoltunk, és az óra végén olyat játszottunk, hogy Barni bácsi kérdezett valamit a földrajzról (pl. mit szeretünk benne a legkevésbé), és a válaszoló is kérdezhetett tőle valamit. A normálisabbak olyanokat kérdeztek, hogy mért pont ezeket a szakokat választotta vagy miért idejött tanítani. Azonban a lányok örültek a szabadságnak, és megérdeklődték, hogy van-e felesége és kivel él a lakásában. A tanár nagyon zavarban volt, de kivágta magát azzal, hogy a családjával él, viszont azt nem mondta; hogy a szüleivel vagy a párjával. Hm, ügyes.
A földrajz után ének következett az alacsony, divatkövető Széphalmi Bettinával. A szünet viszonylag eseménytelenül telt, nem beszéltem senkivel, csak a könyveimet lapozgattam, miközben a legtöbb fiú azon versenyezett, hogy ki tud messzebbre köpni az ablakból az udvarra. Igen, nagyon gusztusos volt.
Betti néni már régi tanár, alsóban is ő tanított minket énekre. Az órán egy kicsit beszélgettünk a nyarunkról, szervezési feladatokat írtunk, és tavalyi dalokat énekelgettünk. Unalmamban a füzetem margójára firkálgattam dúdolgatva. Felszabadított a csengőszó, vidáman pakoltam elő a matekot. A lányok kitörő örömmel üdvözölték a visszatérő Barni bácsit. A szünetben mindenki folytatta az előzőben megkezdett cselekvését.
 - Na, akkor újra itt vagyok - szólalt meg a csengő után a tanár. - Tudom, hogy tavaly két részre voltatok osztva, a jókra és a nem olyan jókra, aztán a b-sekkel összeraktak belőle egy csoportot. Idén újra megírjátok a tesztet, mert új vagyok, és az igazgató így látta jónak. Egyelőre még nem készítem el a dolgozatokat, gyakorolunk, és majd valamikor szeptember közepén írjátok meg.
A motiváció megvan hozzá. Mindenki ebbe a csoportba akar majd kerülni, fogadok. Főleg a lányok.
Az óra további részében gyakoroltunk (hú, de nem hiányoztál te sem, algebra), mértékegységváltás, diagramok, függvények, egyenletek, egyenlőtlenségek... Nem vagyok rossz matekból, de nem is a kedvencem.
Matek után elindultam haza, de most csak egyedül, mert Pálminak csak öt órája volt. A mázlista.
Otthon nem volt, csak a húgom, aki a gép előtt ült.
 - Szia, mit csinálsz? - álltam meg a háta mögött.
 - Szia! Tibivel beszélek - ütögette a billentyűzetet.
 - Ábel tesójával? - csodálkoztam. Oké, hogy osztálytársak, de hogy ennyire jóban vannak, azt nem gondoltam volna.
 - Aha, kérdezett valamit én meg válaszoltam. Nem nagy ügy - vonta meg a vállát.
 - Rendben, majd ha végzel, akkor szólsz?
 - Persze.
Megebédeltem, majd kipakoltam a táskámból. Addigra Pálmi is végzett és odaengedett a szám. géphez. Írtam Flórának:
Szia!
Hogy vagy? Milyenek a tanárok? Kivel lettél még jóban? Siess a válasszal!
Képzeld, magyarból új tanárt kaptunk, Edit nénit. Elég határozott, de kedves. Nem lesz baj a szigorral, de nem is olyan, aki mindenkihez nyers. A német és az ének ugyanolyan volt, mint eddig. Gyöngyi néni is hozta a formáját, próbálta megtartani a fegyelmet, ami most sem sikerült. Viszont matekból és földrajzból is lett egy új oktató: Gergely Barnabás, minden lány álma. :)
Ölellek,
Lina :)
Vártam a válaszra, de az csak nem jött. Nem tudtam mit csinálni, mivel házi feladatot még nem kaptunk, olvasni pedig nem volt kedvem. Addigra hazaért anyu és Laura is. Próbáltam anyuval beszélgetni, de azt mondta, hogy egy új receptet meg kell csinálnia, és holnapra kritikát írni róla. Szomorúan baktattam ki a konyhából, majd eszembe jutott egy ötlet, és visszamentem pattogatott kukoricát és kakaót csinálni.
Felmentem Laurához, a könyökömmel belöktem az ajtót. Az íróasztalánál ült, a mobilját nyomkodta.
 - Szia! Bejöhetek? Gondoltam, beszélgessünk egy kicsit.
 - Á, most chatelek egy fiúval - hárított el.
 - Ó, kár, pedig pattogatott kukoricát is csináltam... - vetettem be a titkos fegyvert. Ennek sosem tud ellenállni.
 - Az már egészen más helyzet. Elbúcsúzom - kapta fel a fejét, én pedig jót nevettem magamban.
 - Na, mesélj valamit! - huppantam le az ágyára, miután eldobta a telefonját.
 - Megismerkedtem Xavérral - ábrándozott kukoricát majszolva. - Olyan édees!
 - Xavér? Az meg ki?
 - Az úgy történt, hogy botladoztam a sulihoz, és majdnem elestem, amikor elkapott! - áradozott.
 - Hű, milyen egyedi - forgattam a szemem. Minden romantikus történet így kezdődik, nem?
 - Na - szólt rám. - Aztán dumáltunk egymásról, ő olyan hős típus, én meg ábrándos, tökéletes illünk egymáshoz, mint a lovag és a hercegnő!
 - Ha te mondod...
Még egy ideig beszélgettünk, jobbára ő mesélt az ő Xavér lovagjáról, én pedig a sulis helyzetekről. Magazinokat lapozgattunk tanácsok után keresgélve, romantikus film jeleneteket néztünk a YouToube-on, szóval csaptunk egy olyan igazi csajos estét. :)
Későn (olyan tíz körül lehetett már) bejött anyu, hogy halkabban vagy menjünk végre aludni. Igazat adtunk neki, szóval a fürdőszobában folytattuk a bohóckodást. Miután felvettem a pizsamám, és éppen készültem lefeküdni, az eszembe villant Flóra, így gyorsan leszaladtam megnézni az e-maileket.
Sajnos csak egy spam jött egy fapados kölcsönről (honnan kapom én ezeket?), ezért kissé letörten ballagtam vissza a szobámba. Befeküdtem az ágyba, és még ránéztem utoljára a mobilomra. Egy új üzenet, juhé!
Ez állt benne:
"Hát nem összeillünk? "
És egy kép Lauráról meg az állítólagos Xavérjáról Photoshoppal megszerkesztve, ahogy átölelik egymást, a háttérben pedig egy kastély állt.
Visszaírtam:
"Nyughass, te bolond! Majd holnap valóra is váltod! ;)"
"Az lesz bizony. :)"
Ezzel az üzenettel és képpel a fejemben bóbiskoltam el.

Az osztály

Név: Balont Ottó
Becenév: Ivett (fiúk kedvenc elfoglaltsága, hogy annak a lánynak a nevét akasztják egymásra, akiről azt hiszik, hogy tetszik az adott fiúnak)
Hajszín: fekete, zöld-sárga csíkokkal
Szemszín: kék
Születésnap: április 27.
Csillagjegy: bika
Testvér: Balont Ilona (16)
Legjobb barát: Válgó Csanád
Hobbi: úszás
Kedvenc tantárgy: földrajz
Amit kevesen tudnak róla: a szülei rengeteget veszekszenek, ezért olyan magába forduló és gúnyos


Név: Bárszti Dominika
Becenév: Domi, Nusi
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: fekete
Születésnap: február 13.
Csillagjegy: vízöntő
Testvér: -
Legjobb barát: Szombati Eszter
Hobbi: csellózás
Kedvenc tantárgy: német
Amit kevesen tudnak róla: az apukája kamionsofőr, így nagyon keveset láthatja

Név: Berje Alexandra
Becenév: Szandi
Hajszín: világosbarna
Szemszín: sötétkék
Születésnap: november 23.
Csillagjegy: mérleg
Testvér: Berje Bence (17)
Legjobb barát: - (egyelőre még senkivel sem került ilyen bizalmas kapcsolatba)
Hobbi: teniszezés
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: utálja az Alexandra nevet, mert a nagynénjéről nevezték el, aki mindig gúnyolódik vele


Név: Bersenyi Zoltán
Becenév: Zoli
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: mélykék
Születésnap: március 4.
Csillagjegy: halak
Testvér: Bersenyi Júlia (9), Bersenyi Gábor (5)
Legjobb barát: Bikró Zsombor
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: állandóan menőzik, de igazából csak azért, hogy befogadják, és ne gúnyolják


Név: Beterli Botond
Becenév: Boti, Ropi
Hajszín: szőkésbarna
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: május 12.
Csillagjegy: bika
Testvér: Beterli Dóra (16), Beterli Renáta (18), Beterli Krisztina (19)
Legjobb barát: Klinses Dávid
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: az apukája lassan szeretné "izomnövelő-kúrára" fogni, mert szerinte túlságosan vékony, olyan mint egy ropi

Név: Bikró Zsombor
Becenév: Zsombi
Hajszín: szőke
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: április 18.
Csillagjegy: kos
Testvér: Bikró Norbert (19)
Legjobb barát: Bersenyi Zoltán
Hobbi: kosár
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: a bátyja a példaképe, híres kosaras szeretne lenni, de ez nem teljesíthető, mert nagyon alacsony

Név: Dérili Roberta
Becenév: Berta, Berti
Hajszín: sötétszőke
Szemszín: halványzöld
Születésnap: augusztus 29.
Csillagjegy: szűz
Testvér: Dérili Anna
Legjobb barát: Pherdi Annamária
Hobbi: box
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: sokat segít a mezőgazdálkodásban otthon


Név: Dorlein Sarolta
Becenév: Saci, Művésznő
Hajszín: sötétszőke
Szemszín: zöld
Születésnap: július 3.
Csillagjegy: rák
Testvér: Dorlein Xavér (19)
Legjobb barát: Koltói Nikolett (b-s)
Hobbi: rajzolás
Kedvenc tantárgy: ének
Amit kevesen tudnak róla: a vágya gimnáziumban hasonló művészlelkekkel találkozni és megbarátkozni

Név: Gyimosi Levente
Becenév: Levi, Gyimi
Hajszín: barna
Szemszín: mogyoróbarna
Születésnap: Január 10.
Csillagjegy: bak
Testvér: Gyimosi Erika (9)
Legjobb barát: Kontács Ábel
Hobbi: harmonikázás
Kedvenc tantárgy: történelem
Amit kevesen tudnak róla: szereti a műkorcsolya-versenyeket nézni


Név: Halkás Dalma
Becenév: Dalmi
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: október 5.
Csillagjegy: mérleg
Testvér: Halkás Ferenc (9), Halkás Henrik (3)
Legjobb barát: Klemir Martina
Hobbi: kézilabda
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: igazából szemüveges, de sosem hordja, mert túl hiú hozzá


Név: Harnagi Bernadett
Becenév: Detti
Hajszín: vörös
Szemszín: zöldesbarna
Születésnap: december 27.
Csillagjegy: nyilas
Testvér: Harnagi Linda (17), Harnagi Nóra (9)
Legjobb barát: Podolini Erika
Hobbi: kézilabda
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: kiskorában imádta Hannah Montanát, de most, hogy a "menő" táborát erősíti, rendszeresen letagadja

Név: Ingasi Máté
Becenév: -
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: fekete
Születésnap: szeptember 20.
Csillagjegy: szűz
Testvér: Ingasi Károly (5)
Legjobb barát: Verga Roland
Hobbi: asztalitenisz
Kedvenc tantárgy: biológia
Amit kevesen tudnak róla: ha felnő, mezőgazdasági vállalkozó szeretne lenni


Név: Kenderki Sándor
Becenév: Sanyi, Kende
Hajszín: nagyon sötétbarna, szinte fekete
Szemszín: világoskék
Születésnap: március 8.
Csillagjegy: halak
Testvér: Kenderki Róza (16), Kenderki Klaudia (20)
Legjobb barát: Mezsei Pál
Hobbi: kosarazás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: bár sosem vallaná be, imádja a nővéreit, ezért hecceli őket olyan sokszor


Név: Klemir Martina
Becenév: Marti, Tina
Hajszín: szőkésbarna
Szemszín: barna
Születésnap: június 10.
Csillagjegy: ikrek
Testvér: Klemir Patrik (15), Klemir Iván (15)
Legjobb barát: Halkás Dalma
Hobbi: kézilabda
Kedvenc tantárgy: történelem
Amit kevesen tudnak róla: imádja a filmeket, filmkritikus akar lenni az Éhezők viadala óta

Név: Klinses Dávid
Becenév: Szusi
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: kék
Születésnap: július 7.
Csillagjegy: rák
Testvér: -
Legjobb barát: Beterli Botond
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: hiába jó tanuló, utál tanulni, csak jó feje van, így az órán mindent megjegyez

Név: Kontács Ábel
Becenév: Óriás, Koni
Hajszín: szőke
Szemszín: zöld
Születésnap: augusztus 16.
Csillagjegy: oroszlán
Testvér: Kontács Tibor (11)
Legjobb barát: Gyimosi Levente
Hobbi: fizika
Kedvenc tantárgy: kajakozás
Amit kevesen tudnak róla: egy ideig kosarazott, de a tanár állandóan egy komolyabb, nehezebb edzésre próbálta rábeszélni a tehetsége miatt, és nem értette meg, hogy ez neki csak hobbi, ezért végleg abbahagyta

Név: Kutacs Hanna
Becenév: Hanu, Tacsi
Hajszín: fekete
Szemszín: zöld
Születésnap: január 12.
Csillagjegy: kos
Testvér: Kutacs Kristóf
Legjobb barát: Szadó Enikő
Hobbi: éneklés
Kedvenc tantárgy: ének
Amit kevesen tudnak róla: popsztár akar lenni, példaképe Taylor Swift

Név: Lankai Bianka
Becenév: Bia
Hajszín: sötétszőke
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: július 20.
Csillagjegy: ikrek
Testvér: Lankai Attila (17), Lankai Petra (7)
Legjobb barát: - (Robertáékkal lóg, de senkivel nincs ilyen bizalmas kapcsolatban)
Hobbi: olvasás
Kedvenc tantárgy: irodalom
Amit kevesen tudnak róla: író vagy énekes szeretne lenni egyszerre, ha nagy lesz


Név: Lengyel Zénó
Becenév: -
Hajszín: fekete
Szemszín: barna
Születésnap: március 25.
Csillagjegy: kos
Testvér: -
Legjobb barát: Nadari Koppány
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: amint betölti a megfelelő kort, megtanul motort vezetni


Név: Mezsei Pál Jenő
Becenév: Pali, Jenci
Hajszín: sötétszőke
Szemszín: világoskék
Születésnap: december 15.
Csillagjegy: nyilas
Testvér: -
Legjobb barát: Kenderki Sándor
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: a szülei válása nagy trauma volt, ezért mindig nevetést tettetett, megtanulta, hogyha boldognak néz ki, nem piszkálják, aztán a suliban is ráragadt a nevetés


Név: Nadari Koppány
Becenév: Kopi
Hajszín: szőkésbarna
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: október 8.
Csillagjegy: mérleg
Testvér: Nasari Márk (11)
Legjobb barát: Lengyel Zénó
Hobbi: sportolás
Kedvenc tantárgy: matematika
Amit kevesen tudnak róla: legtöbbször csendes, de a barátait állandóan a vicceivel fárasztja

Név: Nánai Lina
Becenév: Könyvmoly, Lini
Hajszín: szőkésbarna
Szemszín: gesztenyebarna
Születésnap: május 4.
Csillagjegy: bika
Testvér: Nánai Laura (17), Nánai Pálma (11)
Legjobb barát: Nimródi Flóra
Hobbi: olvasás
Kedvenc tantárgy: irodalom
Amit kevesen tudnak róla: kiskorában minden bútorból kipakolt, amit elért, kezdve ruháktól egészen a kutyaeledelig


Név: Podolini Erika
Becenév: Era, Eri
Hajszín: világosbarna
Szemszín: kék
Születésnap: július 8.
Csillagjegy: rák
Testvér: Podolini Piroska (9), Podolini Dóra (5)
Legjobb barát: Harnagi Bernadett
Hobbi: kézilabda
Kedvenc tantárgy: német
Amit kevesen tudnak róla: szépségkirálynő akar lenni évek múlva, mert már most is sok lány akar olyan lenni, mint ő

Név: Pherdi Annamária
Becenév: Annamari, Ani
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: barna
Születésnap: augusztus 5.
Csillagjegy: oroszlán
Testvér: -
Legjobb barát: Dérili Roberta
Hobbi: kézműveskedés
Kedvenc tantárgy: matematika
Amit kevesen tudnak róla: cukrász vagy szakács lesz felnőttként

Név: Puszti Lenke
Becenév: -
Hajszín: barnásszőke
Szemszín: barna
Születésnap: május 21.
Csillagjegy: ikrek
Testvér: Puszti Csilla (17)
Legjobb barát: Rabáni Titanilla
Hobbi: kézműveskedés
Kedvenc tantárgy: történelem
Amit kevesen tudnak róla: tud és szeret is varrni, kötni, és hímezni


Név: Rabáni Titanilla
Becenév: Titi, Nilli
Hajszín: szőke
Szemszín: sötétzöld
Születésnap: április 29.
Csillagjegy: bika
Testvér: Rabáni Richárd (21)
Legjobb barát: Puszti Lenke
Hobbi: hiphop tánc
Kedvenc tantárgy: német
Amit kevesen tudnak róla: mindig szeretett volna egy kis, - vagy lánytestvért, de egyelőre ez nem teljesült

Név: Szadó Enikő
Becenév: Enci, Kavics
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: sötétkék
Születésnap: szeptember 13.
Csillagjegy: szűz
Testvér: Szadó Szilvia (5)
Legjobb barát: Kutacs Hanna
Hobbi: éneklés
Kedvenc tantárgy: rajz
Amit kevesen tudnak róla: kiskorában imádta a Disney csatornát, de a mai napig szívesen nézi


Név: Szecskei Szabolcs
Becenév: Szöcske, Szabi
Hajszín: fekete
Szemszín: szürkéskék
Születésnap: február 27.
Csillagjegy: halak
Testvér: Szecskei Endre (20)
Legjobb barát: Tellér Ádám
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: saját bevallása szerint néha elfelejt esténként megfürödni


Név: Tellér Ádám
Becenév: Ádi
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: sötétbarna
Születésnap: november 10.
Csillagjegy: skorpió
Testvér: Tellér Krisztián (19)
Legjobb barát: Szecskei Szabolcs
Hobbi: focizás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: már 3. osztályban azt híresztelte, hogy neki budapesti barátnője van, ami persze hazugság volt


Név: Válgó Csanád
Becenév: Csani
Hajszín: szőkésbarna
Szemszín: barna
Születésnap: március 17.
Csillagjegy: halak
Testvér: -
Legjobb barát: Balont Ottó
Hobbi: úszás
Kedvenc tantárgy: kémia
Amit kevesen tudnak róla: egy tantárgyon belül nagyon változó jegyei vannak, mert ami érdekli, azt már megjegyezte évekkel ezelőtt, ami pedig nem, azt egyáltalán nem tanulja meg


Név: Verga Roland
Becenév: Roli
Hajszín: barna
Szemszín: zöld
Születésnap: január 5.
Csillagjegy: bak
Testvér: Verga Éva (15)
Legjobb barát: Ingasi Máté
Hobbi: rajzolás
Kedvenc tantárgy: testnevelés
Amit kevesen tudnak róla: a nővére nagyhangú, mellette nem nagyon évényesülhetett, ezért megszokta, hogy a véleménye nem érdekel nagyon senkit, ezért olyan csendes

Ismeretségek és barátságok

Másnap reggel, miután komótosan kikászálódtam az ágyból és rendbe szedtem a fejemet, felvettem egy alul húzott, ezüst flitterekkel díszített narancssárga felsőt és egy farmersortot.
Gyorsan csekkoltam az órarendet, átnéztem a kék hátitáskám tartalmát, nehogy valami itthon maradjon vagy el ne vigyek egy oda nem illő tárgyat, mondjuk egy lábbelit.
Csend honolt a házban, de nem foglalkoztam vele, siettem le a lépcsőn. A konyhába lépve tudatosult bennem, hogy még mindenki alszik, mert a pulton csak egy szőlőfürt feküdt, az sem túl friss. Már hét órára járt az idő, de reggelit, tízórait sehol nem találtam.
Elvileg Laura magától ébred fel, de elég mélyen alszik, ezért legtöbbször anyuékra hárul a feladat. Pálmit mi segítjük a reggeli rutinban, még nem vált elég önállóvá.
Ezt megértve villámgyorsan szaladtam be a szüleim hálószobájába. Anya helye üresen tátongott, nyilván már korán bement a munkahelyére. Apu viszont jóízűen hortyogott.
- Apa, ébredj fel! - rángattam le a takarót a fejéről.
- Lina, mi a jó francot... - ült fel az ágyban az álmukból felvertek dühös arcával. Amikor megpillantotta az óra számlapját, elsápadt, a torkán akadt a szidás. Idegesen kezdett el öltözni, káromkodott, félregombolta az ingét.
A mozgolódásra a többiek is felriadtak, úgyhogy kezelésbe vettem Pálmit, miközben Laura azon dühöngött, hogy most nincs ideje elkészíteni a szuper sminket, amit kiváló belépőnek szánt "arra a napra, amikor mindenki felfigyel a másikra". A konyhába érve azonban mindenki rájött, hogy ma bizony nincs reggeli, ezért apu a kezünkbe nyomott egy maroknyi aprót, miszerint a büféből vegyünk ma tízórait plusz reggelit.
A késés miatt a tervezett gyaloglás helyett megint autóval vitt minket suliba, és folyamatosan morgott, hogy nem tudja leadni időben a projektét, amin pedig egész augusztusban dolgozott. Gyorsan kitett minket a suli kapuja előtt és már száguldott is tovább. Hmm... A gondoskodó apa.
- Lina, ugye elkísérsz a terembe? - állt sírósra a húgom szája.
- Persze, csak ne sírj, jó? Az nem illik egy felsőshöz! - bátorítottam megfogva a kezét.
- Ühüm - szedte össze magát.
- De előtte vegyünk valami ennivalót - indultam volna be, de megállított egy felháborodott hang.
- Az senkit sem zavar mondjuk, hogy én már gimibe járok?! - csak ekkor vettem észre a mellettem toporgó Laurát. Apa megspórolt egy plusz utat. - Na jó, úgy látszik maradt a séta... Bár akkor nem ezt vettem volna fel! Á, megőrülök! Na, sziasztok!
A nővérünk bizonytalanul imbolyogva indult el magas tűsarkújában, két kezével erősen markolva a táskáját. Ezután valóban beszaladtunk a suliba, a földszinti büfébe, és kiválasztottunk két csomag kakaós kekszet és szalámis szendvicset.
Bekísértem Pálmit a tantermébe, majd felmásztam a másodikra, végül teljesen kifulladva értem fel az osztályba (a nyarat nem kimondottan tornával töltöttem...). Már mindenki pakolászott, keresgélt, ezért gyorsan lehuppantam Bianka mellé.
- Hali! - fújtam ki a szememből a hajam.
- Szia - pillantott rám meglepetten, ami nem tudom, hogy a zilált külsőmnek, a késésemnek, vagy a köszönésnek szólt. Vagy egyszerre mindháromnak.
- Huh, mi is lesz az első óra? - kapkodtam ki a táskámból a könyveket, füzeteket a padom tetejére.
- Nyelvtan - felelt unott hangon, mint akit már nem nagyon érdekel a szerencsétlenségem.
- Vajon milyen lesz a tanár? - merengtem, egy pillanatra abbahagyva a rámolást.
- Nem tudom. Remélem kedves - rántotta meg Bianka egykedvűen a vállát.
- Egriné Gaál Edit a neve - olvastam fel az ellenőrzőmből. - Edit néni.
Lassan mindenki elcsendesedett, mert a sulirádióból már szólt a zene. De nem valami jó, kellemes, hallgatható dallam, neem, még véletlenül sem. Csak az igh. és az infótanár kedvencei mennek, mivel ők felelősek a rádióadások kezeléséért.. Ma éppen a Benkó Dixieland Band szólt.
Nem is maradt túlságosan sokáig csendben az osztály, mindenki belefülelt a zenébe, majd mikor felismerték, éktelen röhögésbe kezdtek.
- Mi van, Incifinci néniék ma egy kis klasszikusra vágytak?
- Felkérem erre Peti bácsit táncolni!
- Mi ez, egy elefánt szabadult be a stúdióba?
- Így akarják kihirdetni a háborút? Mert én ezzel a vonalzóval dicsőn fogok harcolni!
Ilyen, és ehhez hasonló beszólások röpködtek, nem is kell mondanom, hogy a legtöbbnek Sanyi volt a szerzője, és a menők kötelességüknek tartották mindegyik végén engedelmesen felvihogni.
Ekkor azonban nyílt az ajtó, és belépett egy fiatalos, vidám, barna hajú nő. Rögtön síri csend telepedett az osztályra, mindenki az új jövevényt leste, aki gyorsan letette a táskáját a tanári székre, majd lepakolta a könyveit az asztalra.
- Sziasztok, gyerekek! - fordult az osztály felé, majd az órájára pillantott. - Hamarosan megkezdjük az ismerkedést!
Csengettek. A zene még mindig szólt. A tanárnő láthatólag már elkezdte volna az órát.
- Peti bácsi nagyon belemelegedett a táncba - röhögték halkan a fülünkbe Paliék.
Edit néni már valóban dühösnek látszott, visszalépett az asztalához, belenyúlt a táskájába. Egy mobilt húzott elő, megnyomott pár gombot, majd a füléhez emelte a készüléket.
- Nóra...? Igen, én vagyok az. Persze, de most már kapcsolják ki, kezdenénk az órát. Tényleg meglepő, én is szeretem az együttest... Már becsengettek, igen, ilyen hamar. Köszönöm, visszhall!
Mindenki megmosolyogta a határozott fellépését. Rögtön szimpatikussá vált számomra. Végre a zene is abbamaradt, amit megkönnyebbült sóhajok követtek.
- Na, akkor kezdhetjük is - rakta le a "megmentő" tárgyat, majd összecsapta a tenyerét. - Egriné Gaál Edit vagyok, a gyerekeknek csak Edit néni. Idén én fogom tanítani nektek az irodalmat és a nyelvtant. Ebben az évben jöttem ide, a most 4 éves lányom születése előtt pedig a város másik iskolájában dolgoztam, úgyhogy még nem nagyon ismerem az itteni szokásokat. Nyilván tudjátok, hogy van ez a tehetségprogram, aminek a keretében a délutáni órákban mindenkinek a saját tehetségének megfelelő tantárgyból kell részt vennie ilyen alkalmakon. Ott mélyebben belemerültek egy-egy tananyagba, és többet fogtok tudni a többieknél. Októbertől lehet választani, ha jól tudom, nektek már minimum kettő tárgyat. Aki szeret versenyezni irodalomból, akkor annak feltétlenül a magyar tehetséggondozásokat ajánlom! Van valakinek valami kérdése esetleg?
Bianka nyújtotta fel a kezét.
- Igen...?
- Ki fogja tartani a magyar tehetségórákat? - érdeklődött.
- Nos, pont ő, Kádárné Nemes Nóra, akivel épp az imént beszéltem - mutatott mosolyogva a rádióra.
- De ő a némettanárunk - rökönyödött meg őszintén, majd hozzátette. - És az igazgató helyettese is.
- Nóra német-magyar szakos tanár. Nekem túl sok órám volt, már nem tudtam vállalni a ti délutáni gondozásotokat is - magyarázkodot, majd körbenézetta teremben. - Van még kérdés? Úgy látom, nincs. Szóval a mai órát ilyen bemutatkozós órának szántam, mindenki kap egy kis kártyát, amire a keresztneveteket kell felírnotok. Közben mindenki bemutatkozik, mi a hobbija, kedvenc tantárgya, stb. Kezdjük hátulról, és így jövünk sorban. Mondd a neved légy szíves!
Nézett elsőként Annamarira. Ő zavartan mosolygott, mert nem szeretett volna elsőként beszélni.
- Pherdi Annamária vagyok, sokan Aninak hívnak... hm, szeretek szervezni, kézműveskedni...
- Kedvenc tantárgy? - segített Edit néni.
- Háát... a matek.
A bunkók rögtön elkezdtek ezen röhögni. Oké, hogy nem a legjobb tanuló, de azért nem kell kiröhögni csak azért, mert egy nehezebb tantárgyat szeret.
- Dérili Roberta vagyok, 13 éves, szeretek úszni, és a kedvencem a tesi.
- Rendben, köszönöm. Következő pad?
- Én? - mutatott magára az új lány, aki egyedül ült. Akkor átkoztam magam, hogy miért nem mellé telepedtem le. Bólintott egyet a tanár. - Huh. Berje Alexandra a nevem, idén jöttem ebbe az iskolába...
- Ó, te is? Akkor már ketten vagyunk! - mosolyodott el kedvesen.
- Hm, igen. Szeretem a macskákat és szívesen teniszezem. Kedvenc tárgyam a tesi.
- Köszönöm - fordult a következő emberhez.
- Szecskei Szabolcs vagyok... - rágta a ruhája ujját a sötét hajú Szabi, szemét lesütve.
- Mit szeretsz csinálni?
- Öö.. hát..,
- Akkor mi a kedvenc tantárgyad?
- Hmm, - gondolkozott erősen, majd büszkén kivágta. - az osztályfőnöki! Ja, és a 8. a-ba járok!
Most már mindenki nevetett. Végül is, tényleg az ofőóra a legjobb. :)
Még egy csomó ugyanilyen bemutatkozás, pontosan 27. Eléggé unatkoztam, ezért közben felírtam a kártyámra vastagított
betűkkel a nevemet. De túl üresnek találtam, ezért az L derékszögébe egy olvasó lányt ültettem, az i pontját mosolygó nappá alakítottam, az n betűt épp egy ecset mázolta színesre, az a-ba pedig egy pici szivárvány rajzoltam. Ezek után még kiszíneztem halványan világoskékre a hátteret. Elégedetten szemlélgettem a lapom, mikor kicsengettek. Edit néni még gyorsan szép napot kívánt, majd átsietett a termünkkel szembeni tanári szobába.
Előkészítettem a német cuccomat, majd kikászálódva a padból nagyot nyújtóztam.
- Lina, tudsz nekem segíteni? - toppant elém az egyik srác, Csani. Ő elég rendes, jóban vagyunk, de inkább olyan haver, mint barát. Azt szeretem benne a legjobban, hogy nem zavarja, - sosem zavarta - hogy lány vagyok. Amikor a többiek még halál cikinek tartották egy lánnyal való beszélgetést, velem és Flórával ebédelt és nem volt ezzel semmi gondja. Bár tavaly megtudtam róla egy olyan dolgot, ami miatt megdöbbentem, mert sosem gondoltam volna, hogy igaz. Pedig az volt. Ettől függetlenül teljesen okés, ezért mosolyogva fordultam felé.
- Aha - feleltem vidáman. - Miben?
- Hát, tudod tegnap kicsit lemaradtam az órarendnél, úgyhogy hiányzik belőle - vakargatta a tarkóját elhúzott szájjal. - Ide adod a tiédet?
- Persze - kezdtem el turkálni a tolltartómban, majd felé nyújtottam a lapot. - Tessék!
- Köszi! - vette el, de azonnal bosszús képet öltött fel. - Ó, a fenébe! A tollat ott hagytam.
- Tessék, adok! - tettem a kezébe egy igen szép darabot.
- Öö... muszáj ezt? - forgatta az ujjai közt a rózsaszín virágos íróeszközt.
- Ahha - vigyorodtam el. - Nagyon szépen ír ám!
- Na, ezt még visszakapod - állt neki másolni a szokásos összevissza betűivel.
Közben odanéztem a helyére. Mellette Ottó ült, aki egészen érdekes stílust képvisel, mert eddig is hosszú, homlokába hulló, fekete haját a nyáron még jobban megnövesztette, és zöld-sárga csíkokkal színezte. A viselkedése is elég mogorva és gúnyos, nem is értem, Csanival mért barátok.
Mögöttük ült Alexandra, az új lány. Most is egyedül volt, a padja teteje felhajtva, ezért nem láttam, mit csinál. Valószínűleg előpakolta a németes könyveket.
Ekkor Csani visszaadta az órarendet meg a tollat is:
- Még egyszer kösz.
Már indult volna vissza a padjához, de megállítottam.
- Néztem az új lányt. Nem kéne oda menni hozzá? Olyan magányosnak tűnik... - merengtem.
- De, menjünk - egyezett bele visszafordulva.
- Miről fogunk beszélgetni vele? - ijedtem meg hirtelen.
- Na, gyere - húzott maga után a karomnál fogva a pad irányába. - Majd akkor kitaláljuk!
- Szia! - értünk oda mosolyogva. Vagyis többnyire én mosolyogtam, míg ő csak mellettem álldogált az ujjaival a fán dobolva.
- Sziasztok - nézett ránk meglepetten, felpillantva a füzetek halmaiból.
- Várod már a németet? - akartam elindítani a társalgást. Ó, mekkora hülye vagyok! Persze, hogy nem várja! Minek is várná?
- Hát.. aha - válaszolta zavartan.
- Nem rossz teljesen új suliba jönni, ahol senki sem ismer? - kapcsolódott be Csani is.
- Elég furcsa, de majd hozzászokom - rántotta meg a vállát. - Inkább a tanároktól félek.
- Na, tőlük mi is. Lett pár új tanárunk, meg a többségük amúgyis alapból horrorisztikus - fejezte ki magát olyan igazi csanisan.
- Azt mondtad, szereted a macskákat. Neked van is otthon? - jutott eszembe egy jó téma.
- Igen - csillant fel a szeme. - Kettő is! Képzeld, az egyik Hómancs, a másik Pille, és hamarosan születnek kölykök. Annyira várom már! Neked nincs?
- Nincs, de szerintem is aranyosak. Amúgy hogy fogod hívni a kicsiket? - érdeklődtem.
- Még gondolkozom. A Hópihe és a Mióka név tetszik, de azt sem tudom, hányan lesznek - magyarázta lelkesen Alexandra. - Neked sincs macskád? - fordult most Csanihoz.
- Nekem? Nincs, nem vagyok az a cicás fajta - vigyorodott el a feltevésre. - Viszont van egy golden retrieverünk, Ray.
- Szép neve van. Neked is van kutyád?
- Aha, három. Maya, Kópé, és Jerry - soroltam.
- Tényleg? Milyen fajtájúak? - kíváncsiskodott.
- Nagyon bonyolult - nevettem. - Jerry alaszkai malamut és akita inu keverék, Maya akita inu, Kópé pedig a kölykük, szóval... érted.
- Hű, tényleg kissé zavaros.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, mfélbeszakítva a beszélgetést. Gyorsan a helyünkre siettünk és vártuk a trombitarajongó tanárnőt. Hamarosan meg is érkezett a magas, hosszú, szőke hajú Nóra néni, elegánsan lépkedve a tanári székhez.
- Guten Morgen!*
Néhányan viszonozták a köszönést, de a legtöbben csak furán néztek ki a fejükből.
- Guten Morgen! - ismételte kissé hangosabban és erélyesebben.
- Guten Morgen! - zengte az osztály.
- Na végre. Azt hittem, már nem is tudjátok, mit jelent, úgy néztetek rám, mintha kínaiul mondtam volna - csóválta a fejét, majd újra átváltott németre. - Wer hat heutet Klassendienst?
Na, erre már mindenki értetlenül pislogott. Kivéve engem. Valamire jók a keserű nyár utolsó napjai is, amikor megkezdődik a költözés...
- Nem értitek? Pedig azt hittem, ennyire nem jöttök ki a gyakorlatból... Nem számít, akkor beszélek magyarul - sóhajtott lemondóan egy legyintéssel. - Azt kérdeztem, ki a hetes.
- Ottó - szólongatták a névsorban az elsőket. - Boti!
Erre észbe kaptak és kimentek a tábla elé.
- Osztály, vii... - kezdte Ottó tanár felé fordulva.
- Hékás! Azért a német jelentést megkövetelem! - szólt rá.
De mivel a fiú csak bután bámult rá, ezért Botond vette át a vezetést:
- Na, majd én. Akkor... Frau Lehrerin, ich melde Ihnen, die Klasse zum Unterricht bereit. Es fehlt... niemand.**
- Remek. Szóval, mi már ismerjük egymást, tudjátok, hogy nagyon szigorú és pedáns vagyok; és úgy gondolom, hogy a német nyelvtanulás elengedhetetlen. Az alapműveltséghez hozzátartozik az, hogy legalább egy idegen nyelven tudjon beszélni az ember. Ma leírjuk a szervezési feladatokat és beszélgetünk az eddig vett anyagokról. Láttam, hogy van egy új diák, őt arra kérném, készítsen egy névtáblát otthon, hogy útközben megtanuljam a nevét. Kinyitottad a füzeted, felírtad, hogy 1. óra, természetesen németül...
Ezt a mondatot egy csomó felszisszenés és "ajj, most elrontottam" morgás követett, majd hibajavítók sercegése hallatszott, de közben Nóra néni már szorgosan diktált, ezért mindenki lemaradt...
Csengetéskor örömmel csaptam össze a füzetem, sietve elpakoltam a németet, és felváltottam a következő órai cucccra, ami infó volt. Nyögve gondoltam Gyöngyi nénire, aki folytonos bénázásáról híres. Ezer történet és becenév kering róla, megszínesítve az unatkozó diákok életét.
Most nem én mentem Alexandrához, hanem ő jött oda hozzám:
- Szia... - próbálkozott félénken egyik lábáról a másikra állt és a szája szélét harapdálta. - Láttam az órarendemben, hogy a következő óra informatika, és nem tudom, melyik terembe megyünk meg ilyesmik...
- Szia - mosolyodtam el, majd felálltam. - Gyere, elkísérlek, megmutatom, hol van.
- Ó, köszi - mosolygott már ő is.
Kiléptünk a teremből, közben pedig elmagyaráztam, hogy merre van a terem.
- A harmadik emeleten van, a harmadik ajtó. Az órát egy Gyöngyvér névre hallgató nő tartja, aki elég furcsa, úgyis néz ki. Mindig régi, elnyűtt ruhákban jár, és folyton nevetségessé válik az osztály előtt, de soha nem érti, miért... Aztán persze kiakad, és próbálja fenntartani a nem létező fegyelmet kiabálással...
- Ja, szóval így értette az a fiú a horrorisztikusat - nevetett fel. - Hogy is hívják?
- Csanád - mosolyodtam el. - Csani.
- Ja, tényleg - bólogatott.
- Na, de már ide is értünk - mutattam a
zárt faajtóra. - Alexandra, hadd mutassam be elkövetkezendő nevetőgörcseidnek állandó helyét.
- Szandi - javított ki. - Hívj csak így. Igazából az Alexandra nevet ki nem állhatom - fintorgott.
- Ó. Oké, bocsi.
- Semmi baj, nem azért mondtam. Csak a jövőben maradjuk a Szandiban, oké?
Bólintottam. Hamarosan becsengettek, s mindenki odasereglett a zajtó elé cseverészni. Hangosan. Nem sokára megérkezett Gyöngyi néni. Rögtön elkezdte, hogy szépen a fal mellé kettesével kell állni, meeg ne lásson egy kilógó személyt! Persze senki nem vette komolyan. Hiába, akinek nincs tekintélye a suliban, az halálra van ítélve.
Besereglettünk a terembe továbbra is kiabálva.
- Na, tesszék abbahatni, ez itt nem piatsz! - kopogott a pálcájával a tanár. Keringenek legendák arról, hogy kiskorában ezzel verték, ezért azt hiszi, hogy az olyan "megfélemlítő" pálca. De vannak olyanok is, akik azt a történetet hiszik, hogy szimplán kivette a varázslós társasjáték dobozából. Ki tudja?
Mind e mellett még pösze is, szóval jó indokokat szolgál a gúnyolódására a nagyszájúaknak.
- Abba tesssszük hattttni - nyomkodták a fiúk a hibás betűket.
- Nosz, ma az informatikai terem szabálzatát iszmertetem - kezdett bele. Persze a többiek végig kuncogtak. Amikor a végére ért a szabályoknak (ne igyál, egyél, húzkodd a vezetékeket stb.), ciccegve nézte az ülésrendet.
- Nem jó! Névszorrendbe kell ülni! - "parancsolta".
- De mosszt mér? - nyafogtak a fiúk, direkt selypítve.
- Mert ha nem, akkor beszéltek!
- Így is-úgy is dumálunk, akkor nem mindegy? - fakadt ki Ábel, a legmagasabb fiú. Mondjuk volt benne valami...
- Nem baj, ít lesz ész kész! - tette karba a kezét Gyöngyi néni.
Szomorúan álltam fel Bianka és Szandi mellől, ami remek hely lett volna... :(
Névsorrendben fel kellett állnunk és oda fáradni egyesével a kijelölt helyre. Én megláttam, ki áll előttem. Koppány. Rendes, hallgatag srác, nincs vele semmi bajom. Hú, talán nem is lesz olyan rossz, hiszen mögöttem...
Igen, Flóra... volt. De most nincs itt! És akkor leesett... Ó, te jó ég! Nem tehettem semmi akkora rosszat, hogy ilyen nagy legyen a büntetésem! Én soha nem csúfoltam Gyöngyi nénit, ne tessék velem ezt tenni!! Nem, ezt nem tehetik meg velem..! Nem fogom tudni kibírni ezt az évet!! De úgy tűnik, muszáj lesz...
Szépen lassan megfordultam, hogy lassan szembenézhessek az éves végzetemmel, ami egy vigyorogva integető emberke képében lesújtani látszott...

*Jó reggelt! (német)

**Tanárnő, jelentem Önnek, hogy az osztály felkészült a tanításra. Senki nem hiányzik. (német)

A suli Flóra nélkül

Egy fiú állt ott lezseren, hüvelykujját a zsebébe biggyesztve, pimaszul a két szemem közé nézve átható tekintetével. Hangtalanul formált egy szót az ajkaival, de csak halvány sejtésem volt arról, hogy mit. Inkább nem is akartam tudni, ezért elfordítottam a fejem.
Hirtelen megrohantak a tavalyi emlékképek. A mosolya, amikor együtt nevettünk valamin, a pillantása, ahogy végignézett rajtam, a saját döbbenetem, amikor olyasmivel hencegett, ami nekem fájt, amikor zavarba jött, és levetve a vagány srác képét, dadogni kezdett, és a bőre természetes illata, amit minden nap magamba szívhattam.
Nagyon messze kerültem az udvartól, a sulitól, és hiába fordultam el tőle, az arcát továbbra is ott láttam magam előtt. Újra éreztem azt, amit akkor éreztem.
Megráztam a fejem, mintha el akarnám hessegetni a feltoluló gondolatokat. Az az idő már elmúlt. Vége.
Visszatèrtem a sok sportpálya és a park mellé. Most már a többi osztálytársaimat is megpillantottam, köztük a jó, rendes lányokat. Tétován eléjük léptem:

- Sziasztok... - köszöntem bizonytalanul az öt lánynak. Roberta (köztük a legmagabiztosabb) visszaköszönt, aztán végigmért. Talán azt vizsgálgatta olyan elmélyülten, hogy nem hordozom-e magamon a menők tipikus jegyeit: vastag smink, extra mini méretű szoknya, bokatörő magassarkú, természetes göndörből full egyenesre vasalt haj. Ezek közül egyik sem volt fellelhető rajtam, ezért nem értettem, miért néz még mindig rám ez a lány a szigorú kontya alól, mint egy tanító néni. Amíg ismét meg nem szólalt:

- Flórát hol hagytad? - kérdezett rá arra, ami bizonyára mindannyiuk kíváncsiságát felkelthette. Akaratlanul is összeszorult a torkom, de erőt vettem magamon.

- Flóra... öhm, szóval... ő... elköltözött - nyögtem ki nagy nehezen.

Az arcokon meglepődés, majd nyugtalanság suhant át. Rögtön a védelmemre keltek, szorosabban álltak körém. Azt hittem, mindjárt csoportos ölelés lesz, vagy kapok egy pár kedves vállveregetés.

- Te jól vagy... ? - szólalt meg ekkor a Roberta mellett álldogáló, barna, rövid hajú lány is.

 - Persze - vágtam rá azonnal, kissé dühösen. - Jól vagyok, Ani, ne aggódj. Nem kell.

Elegem volt már abból, hogy még mindig ilyen részvétteljes pillantásokat lődöznek felém. Kaptam már eleget.
A két lányhoz tartozott még egy magas, fekete hajú, bamba tekintetű, egy alacsony, hosszú frufrus, kikerekedett, érdeklődő szemű, és egy jobban elkülönülő, nyurga, szőkés haját lófarokba fogott, megértő (de mégsem zavaró) pillantásokat küldő lány. Mind az öten tudták, hogy Flórával kiskorunk óta szinte össze voltunk nőve.

- Ne félj, majd mi segítünk! - húzta mosolyra a száját a frufrut viselő lány, kivillantva fehér fogait. - Barát mindig segít a barátnak!

- Ez a mi jelszavunk, igaz, Encike? - nevetett rajta a legmagasabb, Hanna, felriadva bambulásából. Aztán a fülemhez hajolva suttogni kezdett. - Folyton ezt ismételgeti, annyira röhejes, nem?

Megütközve néztem rá. Na, szuper, úgy látszik, ők még egymást is kinevetik, és ők a jók, meg a rendesek. Remek társaságba keveredtem, mert nagyon úgy tűnt, hogy "bevesznek" maguk közé. Legalább nem vagyok teljesen egyedül. Az is valami, nem?
Pont ebben a pillanatban a tömeg mozgolódni kezdett, mintha az eleje megindult volna. Az osztályfőnökömet is megláttam, miközben hangosan kiabált nekünk:

- Kettes sor, gyerekek! Rendeződjünk valamerre! Indulunk befelé!

A sokadik unszolásra egy kicsit normálisabb alakot kezdtünk felvenni, a többiek továbbra is beszélgetve.
Roberta és Annamari azonnal egy pár lett. Biztos voltam benne, hogy én Enikővel leszek együtt, hiszen az előbb gúnyolta ki Hanna. Ennek ellenére egymást választották. Meglepetten fordultam a nyurga lányhoz, aki eddig nem is szólt semmit, most is csak csendben mellém állt. Tudtam, hogy ő is olyan könyvmoly, mint én, ezért rögtön megkérdeztem a legkézenfekvőbb dolgot:

- Mit olvastál a nyáron?

Reméltem, hogy most már lesz miről mesélnünk egymásnak, de csak felsorolt pár, számomra ismeretlen könyvcímet, vissza sem kérdezve. Ebből levettem, hogy nem akar beszélgetni. Legalábbis velem biztosan nem.
Csendben lépdeltünk be a melléképületbe. Szépen feldíszítették, sárguló faleveleket, és könyvek, füzetek rajzait akasztottak a fejünk fölött húzódó átlátszó damilra, és közepére kifeszítettek egy szalagot "Szeretettel üdvözlünk az új tanévben!" felirattal.
A díszteremben a legtöbb osztály már elfoglalta a kijelölt helyét. Nekünk (mint rangidősöknek) természetesen a leghátul elhelyezkedő sorok jutottak.
Pár perc mozgolódás, keresgélés után lecsendesült a helyiség, és fellépett a pódiumra az igazgató. A legkisebb morajlás is elhalt, mindenki csendben figyelt.

- Kedves diákok, tanárok, és vendégek! Szeretettel köszöntök mindenkit az Albert Schweitzer Tudás és Tehetség Általános Iskola fennállásának már 17. évnyitóján! Külön tisztelettel üdvözlöm városunk polgármesterét, iskolánk nélkülözhetetlen igazgatóhelyettesét, és idei vendégünket, Ericet, aki csak azért jött az ország tengernyi iskolája közül pont a miénkbe, mert meg akarja ismerni a szokásainkat, és mesélni a saját hagyományaikról, de legfőképpen azért, mert - feltétlenül találkozni akart velem - mosolyodott el szélesen, miközben a tömegen halk nevetés futott végig. Posztja éles ellentétben állt mindig tréfálkozó stílusával, ami miatt a diákok többségének kedvenc tanárává vált. - Szeretném felkérni őket ünnepi köszöntőjük megtartására! Ericet még felmentjük e feladat teljesítése alól, mert nem beszéli még olyan kiválóan anyanyelvünket, mint azt elvárnánk.

Az angol férfi, aki az első sorban foglalt helyet, most értetlenül fordítgatta a fejét az igazgatóról a mellette ülő angoltanár felé. Bizonyára tőle várt segítséget.
Eközben az igazgató helyet cserélt a polgármesterrel, aki beszélni kezdett az ünnep, az iskola nagyságáról és kiválóságáról, arról, hogy mennyire örül, hogy ez az épület a mi városunkban működik, és arról, hogy kitüntetve érezhetjük magunkat, amiért egy ilyen remek iskolában tanulhatunk. Szóval csupa olyan dologról, ami a diákokat teljesen hidegen hagyta.
A hátam mögött a fiúk elégedetlenül morgolódtak:

- Úristen, ez még mindig beszél??! Meddig akar még ott szobrozni már?! Haladjunk már! Akkor lenne jó nekünk, ha végre mehetnénk az osztályba, meg haza!

Aztán csak befejezte a hosszú beszédét a város kiválósága, majd Kádárné Nemes Nóra, a tekintélyt parancsoló igazgatóhelyettes lépett fel a színpadra.

- Szeretném megköszönni, hogy ebben az évben is Fekete Bertalan kimagasló személye mellett dolgozhatok majd....

A hátam mögül vihogás hallatszott:

- Még hogy kimagasló! Én nagyobb vagyok nála! Nála is magasabb! Akkor meg miért mondja?

- ...és taníthatom ezeket a példás magaviseletű, aranyos gyerekeket! Ez, hogy az iskola dolgozója lehetek, a legjobb dolog, ami az életemben történt!...

- De egy uncsi élete lehet, ha ez a legnagyobb esemény benne! - kommentálták továbbra is a köszöntőt.

- Egyszóval... mindent nagyon-nagyon szépen köszönök! - hálálkodott utolsó mondatában a "szerencsés" tanárnő.

- Juj, ez annyira csodás! Dobáljunk csókokat! Cupp-cupp! - legyezgették magukat a szájuk elé kapott kézzel a fiúk.

Ez már Eszti néninek is szemet szúrt, szigorúan nézett a leghangosabbakra:

- Sanyi, Zénó, tessék abbahagyni!

Persze a többiek kárörvendően elkezdtek vigyorogni, meg gúnyolódni, de ezt sem hagyta már szó nélkül az ofőnk.

- Zoli, Pali, ti is viselkedjetek!

Végre elhallgattak. A színpadra felvonult az énekkar pár kicsi elsőssel és Betti nénivel, a zenetanárral az élükön. Verseket szavaltak, idézetek mondtak arról, hogy mekkora öröm az iskolába járás, mennyire boldogok, hogy most már tanulhatnak. A dalok zöme is ezt a témát dolgozta fel, az alacsony énektanárnő is lelkesen hajlongott és hadonászott a pálcájàval. A műsor végeztével újra Berti bácsi lépett a mikrofon elé.

- Kedves gyerekek, gondolom mindnyájan nagy örömmel és izgalommal vártátok ezt az eseményt, főleg a kisebbek. El tudom képzelni, a felsősök már mennyire unhatják, mert az öröm nagysága fordított arányosságban áll a korral - tört elő a matektanár énje. - De az elsősök még vidámak, hiszen most megtanulhatnak olvasni, írni, számolni, és egyre okosabbaká válnak, míg ők lesznek azok, akik az utolsó sorban unottan könyökölnek a székük karfáján. Nem is húzom tovább az időt, bár tudom, hogy ezt a kijelentésemet nem fogjátok olyan tapssal jutalmazni, mint a júniusit. Ezennel a 2014/2015-ös tanévet ünnepélyesen megnyitom!

Felhangzott a taps, és a kicsik elindultak kifelé. Nekünk meg kellett várni, amíg minden osztály elmegy, csak azután álltunk fel mi is.
Az udvaron keresztül bementünk a suliba, és felmentünk a felsős rész felé vezető lépcsőn.
A mi termünk a második emeleten, egészen a folyosó legvégén áll, ahova tavaly költöztettek. Miután kinyitották az ajtót mindenki megrohamozta a padokat, hogy a számára legelőnyösebb helyeket lefoglalja. Három oszlop két személyes, felnyitható fedelű pad, de melyikbe üljek? És kivel?
Bianka (a szőke hajú lány) a középső oszlop második sorába ért, ahol lepakolt. Úgy döntöttem, mellé ülök, max. elküld. Továbbra sem szólalt meg, csak rám nézett, szóval úgy tűnt, nem bánja.

- Na, látom, sikerült elhelyezkedni - simított végig a haján az ofő. - De ez csak addig tart, amíg nincs rátok panasz, tudjátok, igaz?

Körülnéztem. A legtöbben a hátsó helyekre pályáztak, de meglepő módon előttünk két "menő csaj", mögöttünk pedig a legnagyobb bajkeverő fiúk ültek. Minden barát együtt. Ez az ülésrend nem lesz hosszú életű.

- Eljött az a pillanat is, amikor ti lettetek a legnagyobbak...

- Ja, mi lettünk a királyok! - ordibált be az évnyitó alatt is beszélő fiú, Sanyi.

- Na igen - sóhajtott Eszti néni. - de ez bizonyos kötelezettségekkel jár. Ballagás, keringő, kisvizsga, kompetencia, felvételi... Most ezekkel kapcsolatban is sokat fogunk még beszélgetni. Először viszont nézzük a zanzásított házi rendet! - nyitotta ki a kis prospektust. - Az iskolába tilos játékszereket hozni! Szóval Brumi macit és Barbie babát Kennel otthon kell hagyni. Az iskolai elektronikai készülékekhez tilos hozzányúlni! Vagyis nem állsz neki a villanykörtét csavargatni az óra közepén. A poroltó készülékhez tilos nyúlni! Nem kapod le a falról és spricceled szembe a társadat. A mobil telefon CSAK kikapcsolt állapotban lehet az iskolában! Ezen nincs mit magyarázni, csak ne fotózzátok le magatokat le a vécében és rakjátok fel a netre, mert akkor bizony szurol a hurok - csapta le az asztalára a füzetet. - Akkor most kiosztom az ellenőrzőket, és lediktálom a tanárok névsorát.

Mindenki megkapta a kicsi, kék füzetet, amibe írni kezdtük az ofő diktálását. Hamarosan kicsengettek az első óráról. Én a teremben maradtam, csak úgy firkálgattam az ofő füzetbe, és Flórára gondoltam.
A következő órákon mindenféléről beszéltünk. A kötelességeinkről, nyári élményekről, vizsgákról, egészen addig, amíg Eszti néni a fejéhez nem kapott.

- A legfontosabbat el is felejtettem, de bizonyára már észrevettétek. Új lány jött hozzánk: Berje Alexandra. Remélem sok szeretettel és barátsággal fordultok majd felé!

Elcsodálkoztam, mert nem is vettem őt észre. Eszembe jutott, hogy barátok lehetnénk. Talán kedves és nagyon jóban leszünk. Bizalommal méregettem.
Mire észbe kaptam, már az utolsó óra végét jelző csengő szólalt meg. Összepakoltam, majd lementem a suli elé. Pálmira vártam, hogy hazaindulhassunk.
Vidáman szökdécselt oda hozzám és mesélni kezdett, mi minden történt vele reggel óta.
Húsz perc múlva végre levethettem a cipőm. Felmentem a szobámba, ledobtam a táskám, és lecseréltem a ruhám valami kényelmesebbre.
Lementem Pálmival a konyhába, ahol Laura álldogált a pult előtt.

- Szia, csak hárman vagyunk itthon? - kérdeztem tőle.

- Nem, apa is itt van, csak elmerül a XVI. századi Magyarország szépségeiben - intett fintorogva a dolgozószoba felé. - De együnk valamit, mert éhen halok!

A hűtőben találtunk rakott krumplit, amit ebéd gyanánt el is fogyasztottunk.
Ezek után leültem a gép elé, és írtam egy e-mailt Flórának.

Szia!

Na, milyen volt az első nap? :) Találtál barátokat? A suliban ki mellett ülsz? Szép a város?
Írj, amint tudsz! Kíváncsi vagyok!

Lina

Percenként ránéztem a postafiókomra, de nem jött semmi. Csalódottan álltam fel a géptől, mikor anya hazaért.

- Szia, mi volt ma? - érdeklődött kedvesen, látva a csalódott képem. Elmeséltem a reggeli zűrzavart, a társaságbeli elhelyezkedésem, az évnyitót, az új lányt, és az idei év tervét. Miután befejeztük a beszélgetést, anyu bement apához, én pedig megnéztem az üzeneteim. Beérkezett a várt mail Flórától.

Szia! :)

Nem volt olyan vészes, rendesek a többiek, de annyira nem haverkodósak. Van egy lány, Viki, aki olyan kaliberű, mint te, vele jót beszélgettem, nagyon rendes meg érdeklődő. Sajnos nem mellette ülök, hanem egy Tibi nevű hallgatag fiú mellett. Az évnyitó unalmas volt, hiányzott Berti bácsi. :)
A városnézésre még nem jutott idő, de amit eddig láttam belőle, az tetszik. :)
És te? Veled mi van? Mesélj valamit!

Fló

Leírtam mindent, ami történt:

Nagyon semmi érdekes nem volt. Robertáékhoz csapódtam, kedvesek meg minden, de valahogy nem az igazi. :(
A néma padtárs szindróma ismerős. Bianka ül mellettem, de alig beszéltünk. Jött hozzánk egy új lány, Alexandra, de még nem ismerkedtem vele össze.

Lina

Bocsi, most mennem kell. Még pakolunk. :/
Holnap majd írok!

Fló

Nem baj, menj csak! Szia!

Lina

Egy kicsit elszomorodtam, mivel alig beszéltünk. De legalább beszéltünk.
Felbaktattam a szobámba, és a pillantásom a székemre dobott táskán akadt meg. Megfogtam, kivettem belőle a tolltartómat, a füzeteimet, a mobilt, a kulcscsomót, amikor a kezembe akadt egy nagy, kemény, furcsa formájú dolog. Kihúztam és megláttam...
Egy jobb lábra való, csíkos férfi papucsot tartottam a kezemben.

Egy zavaros reggel

Szeptember 1. Hétfő.

Minden reménykedésem ellenére ez a nap is eljött.
Visszapörgettem a fejemben a nyári élményeket. Flórát valóban minden létező helyre elrángattam, tényleg klassz volt, de már csak VOLT.
Ma a szokásosnál is nehezebben ment az ébredés, és minden eddiginél jobban utáltam az ünneplős összeállítást: az ingem idegesítően odatapadt a bőrömhöz, a szoknyámban alig bírtam lépkedni, a harisnyámtól rémesen viszketett a térdem, és a fekete balerinacipőmbe csak nagy nehézségek árán bírtam beleszuszakolni a lábam. Éljen a nyári növés.
Kedvetlenül battyogtam a lépcsőhöz, ahol Laurába ütköztem. Szó szerint.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman, mintha nem is ma kezdődne a suli. Sötétbarna haja egyenesen omlott a vállára, a szeme vidáman csillogott, mialatt kedvesen mosolygott, és az ünneplője úgy festett, mintha csak ráöntötték volna. Egyszóval szuper gyönyörűen nézett ki.
- Aha, szia - mormogtam üdvözlésképp, miközben végigpillantottam magamon. Aztán vissza rá. Ez így annyira nem ér.
- Jaj, ne legyél már ilyen! - bökött oldalba, és elindultunk lefelé. - Légy vidám! Mától végzős leszel az ált. suliban! Jó, nem?
- Dee, nagyon - próbáltam mosolyra bírni a szám. Lehetőleg ne gúnyosra. Sikertelenül.
- Ez nem hangzott valami biztatóan - hagyta el az ajkát egy röpke sóhaj, aztán komolyabbra fordította a szót. - Ne add fel már most. Még az is lehet, hogy találsz kedves barátokat. Biztos vagyok benne, hogy valakivel nagyon jól elleszel. Bár nem mindenki lehet egy Nimródi Flóra, de rendes meg normális ember szaladgál még a világon. Csak idő kérdése, mikor bukkansz rá egyre - mosolygott rám kedvesen.
Igaza volt. Csak pozitívan! Hiszen az osztályba nem csak magukat a "menők" előtt fényező és vagánykodó, önimádó alakok járnak. Biztosan. Eddig olyan jól elvoltam a magam kis világában, hogy szinte nem is foglalkoztam a többiekkel. Megszoktam a hozzám fűződő gondolataikat, és ha nem akartam, hogy ezeknek hangot is adjanak egy hangos gúnyolódásban, ajánlatos volt elkerülnöm őket.
Persze vannak rendes lányok, de a szívük mélyén valószínűleg ők is szívesebben időztek volna egy népszerűbb társaság tagjaként ahelyett, hogy különcebb társaikat támogassák, védjék az örökös piszkálódásoktól.
- Oké, - értem a gondolatmenetem végére. - csak... amikor elválasztanak egy régi barátodtól olyan, mintha elvesztenéd egy fontos részed. Például - ne nevess, kissé furcsa példa lesz - ha a hajad kihullana. Tudod pótolni, de az már sosem lesz ugyanaz.
Laura nem szólt semmi, csak bátorítóan megszorította a kezemet.
Időközben leértünk a konyhába. Készítettünk magunknak egy-egy melegszendvicset, majd - a faliórát megpillantva - gyorsan megettük.
A pulton találtunk tízóraira még meleg péksütiket. Sietve el akartam tenni egy zacskót a kupacból, de rájöttem, hogy táskát még nem vettem magamhoz.
Feledékenységemet átkozva átmentem az előtérbe, ahonnan leakasztottam egy vidám, színes gombokkal tarkított (nem pont évnyitóra kitalált) oldaltáskát. Más választásom nem igen volt. A fogason ugyanis ezen kívül még lógott egy micimackós kis hátizsák, egy hercegnős szatyor, egy strandtáska, egy bőr aktatáska, egy neszesszer, és egy mosolygó sütikkel kidekorált kézitáska. Szóval maradt a gombos.
Szerencsére tegnap este kikészítettem az ajtó elé a szükséges holmikat (táskát miért nem kerestem hozzá???), így csak beledobáltam, ami ott hevert.
Laura kényelmesen álldogált mellettem, karján egy vékonyabb felső lógott, és még magassarkúban is természetes, kecses pózban állt, kezében miniatűr kézitáska. Számomra rejtély, hogy tud beletenni minden fontos cuccot, ami kellhet neki.
Pálmi is betoppant, hátán nagy táska (na, ő meg túlzásba viszi a pakolást), arcán nagy mosollyal skandálta:
- Felsős lettem! Felsős nagylány lettem! Felsős lettem! Felsős!
Nem tudott betelni a helyzet nagyságával. Laura jelentőségteljes pillantást vetett rám, ami valami olyat sugallhatott, hogy 'Na tessék, vegyél példát a húgunkról! Ő tudja értékelni a helyzetét!'. Azonban a szemében a diadalérzet hamarosan átváltott egyre növekvő bosszússággá. Ugyanis Pálmi még mindig örömmel hajtogatta ugyanazt a mondatot.
- Jaj, abbahagynád végre?! Felfogtuk, felsős lettél, klassz, de légyszi most már magadban örülj! - csattant fel, szúrósan Pálmira nézve. Aztán körülnézett. - Valaki nem akarna elvinni végre a gimibe? Itt ácsorgunk ostobán, és várjuk az égi áldást, vagy mi?! Te meg rakd már el azt az átokverte zacskót, már vagy öt perce csak szorongatod! - szólt rám, eszembe juttatva, tulajdonképpen miért is jöttem ide.
Igyekeztem belenyomni a sütit a táskába, de az csak nem akart engedni. Végül sikerült, s nyugodtan be akartam gombolni a táska fedelét, de most az nem akart lecsukódni. Addig sanyargattam, amíg nem jártam sikerrel. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és visszaeresztettem a táskát a vállamra, kiengedve a kezemből. Az anyag megfeszült, majd néhány gomb lerepült, valahol pedig változó időközönként pattogva földet ért.
Pálmi most - Laura parancsát követve - már csak magában motyorászott, hangtalanul formázva ajkait. Csoda, hogy a gomb nem a szájában landolt...
- Hoppsz, majd ha hazaér... - kezdtem a magyarázkodást, esetleges fejmosástól tartva. Nem alaptalanul.
- Grat, hugi, ügye... - vágott a szavamba Laura, most már nem csak kicsit elvesztve a kora reggeli nyugalmát. De nem tudta befejezni, mert ezt a zavaros pillanatot választotta apa arra, hogy benyisson a szobába...,
 Az olvasószemüvege az orrára csúszott, a haja kócosan meredezett mindenfelé, a karikás szemei pedig arról árulkodtak, hogy már régóta dolgozik, és elég keveset aludt. Mégis úgy tűnt, hogy kész arra, hogy elvigyen minket a suliba.
...valamint egy másik gomb, hogy kövesse pár elveszett társát a levegőben repülve. Ez viszont nem a padlóra pottyant, hanem apa szemüvegére érkezett, hogy onnan visszapattanva Laura fényes hajzuhatagában kössön ki, alaposan belegabalyodva.
 - Jé, gombeső! - heherészett apa a plafont bámulva. Miután látta, hogy mindhárom döbbenten meredünk rá - még Pálmi is abbahagyva a motyogást - zavartan megköszörülte a torkát. - Krhmm. Na, akkor indulhatnánk?
Laura elkezdett még jobban kiakadni, mert szerencsétlen neonrózsaszín gomb még mindig a hajában fityegett.
 - Valaki segítene végre??!
 - Majd az autóban kiszeded - legyintett apa, majd elindult kifelé, de megtorpant a cipőket látva. - Hol a papucsom?
 - A lábadon - csicseregte segítőkészen Pálmi.
 - Azt látom, hogy a BAL papucsom a lábamon van, de hol a JOBB papucsom?? - túrt bele kétségbeesetten a hajába. Még várt pár másodpercet (talán hogy valahonnan a papucsa is előröpüjön?), aztán nem látott más megoldást, mint újra megszólalni. - Jó, akkor felveszem az edzőcipőm, ha már senki nem látta azt a nyüves lábbelit!
 - De segítsen már valaki! - nyafogott a nővérem. Mikor látta, hogy egyedül kell megoldani a gomb-problémát, toporzékolva kiviharzott az ajtón. Mi utána.
Apa kinyitotta a garázst, és a kocsit. Laura előre ült, közben folyamatosan szitkozódva, Pálmi (aki újra nekifogott az örömködésnek) és én hátra. Ekkor végre elindultunk.
Apa azonban megelégelte a kialakult káoszt a lányai között.
 - Laura, azonnal hagyd abba a visítást! Komolyan megfájdul a fejem tőle! Nem igaz, hogy nem tudod kibogozni azt a kütyüt onnan! Jó, akkor találsz ollót a belső rekeszben a jobb oldalon,... Most ezzel mi volt a baj???!
Mert persze ettől még jobban kétségbeesett, és még jobban hadonászott. Aztán Pálmival valahogy nagy nehezen csak sikerült kiszednünk onnan 'azt a kütyüt'. Mondjuk Laura haja közben egy kissé összekócolódott...
 - A sorrend a következő: először Pálmi és Lina sulija, aztán Laura gimije - ismertette apa az utazási tervét. Laurát különösebben nem érdekelte, szipogva bámult ki a szélvédőn, Pálmi viszont majd kibújt a bőréből örömében.
Mindketten az igen hangzatos nevet viselő Albert Schweitzer Tudás és Tehetség Alapítvány és Általános Iskolába járunk. Ez egy hatalmas, három emeletes épület, ami különösen nagy hangsúlyt fektet a tehetséggondozására és a korrepetálására. Tavaly nyáron egy pályázat keretében lehetőség volt nagy átalakításokat véghez vinni. Például az alsó és felső tagozat ugyan egy épületben van, de eddig össze-vissza helyezkedtek el a termek. Akkor azonban szétválasztották a két részt, és a bal szárny lett az alsósoké, a jobb pedig a felsősöké.
Az udvart is nagyon megváltoztatták, mert addig csak egy nagy pálya volt, és egy nagy füves terület néhány kókadt fával és cserjével. Aztán sok különböző pályát hoztak létre (kosárpálya, focipálya, röplabda-pálya, futópálya stb.), szinte egy kis parkot telepítettek oda, sok-sok fával, kiülős pavilonokkal és padokkal, egy kisebb játszó részleget, és hagytak egy nagyobb betonos részt, egy kis utat, ahol lehet sétálgatni, játszani, még esős időben is. Szóval valóban nagyon szép és igényes lett a suli környéke.
Mégis, amivel a legtöbbet szoktak büszkélkedni (tanárok, gyerekek egyaránt), az a melléképület, ami az udvar legvégén áll. Eddig csak a menza, és a tornacsarnok helyezkedett el abban az épületben, akkor viszont hozzácsatoltak még egy részt, ami a díszterem lett, ahol az ünnepségeket (évnyitó, évzáró stb.) rendezik. Addig mindent a tornateremben vagy az udvaron tartottak, ami nem volt túlságosan jó megoldás (egy-egy használt, koszos zokni találása a lelátó sorai között a Himnusz éneklése közben, a tűző napon való állás a színjátszósok előadása alatt, ami pedig a didergő királyról szólt stb.), viszont az a rész, most olyan, mint egy színházterem, vagy egy előadóterem, lejtős padlóval, jó akusztikával, szóval nagyon jól megoldották ezt a kérdést is.
Közben megérkeztünk a sulihoz. Pálmival elköszöntünk aputól és a még mindig a hajár sirató Laurától, és bementünk az épületbe.
Sokan igyekeztek már befelé az aulán keresztül, a beszélgető diákok között szlalomozva. Bár az udvar betonos részén volt a gyülekező (ahonnan átvonulunk a díszterembe), mégis sokan álldogáltak még az aulában.
Pálmit kézen fogtam, és próbáltuk megtalálni az osztályunkat. A húgomnak ez viszonylag hamar is sikerült, és odaszaladt a barátnőihez, hogy megbeszélhessék az elmúlt nyár fontos eseményeit.
Én már kevésbé lelkesen nyújtogattam a nyakam az osztályom után. Tudtam, akármennyire hatalmas képtelenség, mégis arra vágytam, hogy Flórát is megpillantsam a nagy tömegben, mintha az a nyári nap csak egy rossz vicc akart volna lenni, és most ugyanott folytathatnánk, ahol befejeztük júniusban.
Azonban természetesen nem ez következett be, hanem megláttam azt, akire a nyáron Flóra mellett a legtöbbet gondoltam, aki miatt sokszor voltam szomorú, és legkevésbé sem vágytam arra, hogy újra összefussunk...

Keserű nyár

Hamarosan itt az ősz.

Ennek a ténynek én sem örülök a sok diákkal egyetemben. Hiszen ki ne szeretné a nyarat? Nem kell iskolába járni, nem kell tanulni, süt a nap, és sokkal több időd jut azokra a dolgokra, amiket igazán szeretsz csinálni (Nem csak a számítógép és a televízió előtti gubbasztásra célzok :)).

Én viszont nem kizárólag az efféle kiváltságok elvesztése miatt nem várom a szeptembert. Félek az új tanévtől. Félek, hogy nagyon egyedül leszek.

*

Az egész egy forró júliusi nap délelőttjén kezdődött, amikor én jó kamaszhoz híven még az ágyban lustálkodtam. A mobilom halk pittyenése riasztott fel az alvásból. Pislogtam párat, amíg nagyjából felébredtem, és hunyorogva megnyomtam a telefon kioldó gombját. A jelzés oka egy új üzenet érkezése volt. Flórától jött:

"Szia, találkozzunk ma a parkban 3-kor! Valami fontosat szeretnék mondani neked."

Rányomtam a 'Válasz' funkcióra, majd ezt írtam

: "Oké, csak még megkérdezem a szüleimet. És mit csinálunk beszélgetésen kívül?"

Hamarosan visszaírt:

_"Elmehetnénk fagyizni, vagy hozhatnád a kutyáitokat sétálni." "A sétáltatás ugrott, három kutyával nem bírok egyszerre." "Akkor marad a fagyi." "Aha. Addig is szia!" "Szia!"_

Tettem egy kísérletet a visszaalvásra, de teljesen és menthetetlenül felébredtem. Kikászálódtam az ágyból, bementem a fürdőbe, és megpróbáltam rendbe szedni az arcomat és a hajamat (több, kevesebb sikerrel), majd lecseréltem a pizsamát egy piros, rövid ujjú pólóra, és egy sortra. Lementem a konyhába, ahol az étkezőasztalnál anya ült a laptopja előtt, kezében egy bögrével, és homlokát ráncolva meredt az ölében fekvő papírokra. Már javában dolgozott.

- Jó reggelt! - köszöntem, felzavarva anyát a munkából. Kisimult a homloka, és viszonozta az üdvözlést:

 - Szia, kicsim! Jól aludtál?

 - Igen - feleltem, miközben azon morfondíroztam, most hozzam-e fel a témát.

 - Az jó - mélyedt vissza a papírokba, időt sem hagyva bármilyen reakcióra. Tudtam, hogy valószínűleg elenged, nem ez lett volna az első eset, hogy Flórával találkozom. Ettől azért még feszengtem egy kicsit. Lassan elővettem a konyhaszekrényből egy tálkát, szórtam bele gabonapelyhet, majd tejet öntöttem rá. Egy kiskanállal kavargattam addig, amíg leültem az asztalhoz.

 - Zavarhatlak még egy kicsit? - néztem fel a reggelimből.

 - Nyugodtan - mosolygott rám újra anya. - Miről lenne szó?

 - Találkozhatok ma a parkban Flórával? - tettem fel rögtön a kérdést.

- Igen, - kezdte. Most jön a kérdezősködés. - de mit csináltok, mikor, és meddig?

 - Szeretne beszélni valamiről velem, és közben fagyizunk vagy limonádézunk - jutott eszembe ez a lehetőség is. - 3-tól... ameddig elengedsz.

 - Maximum hatra gyere haza, és mielőtt elindulsz, egy hívást nekem - kocogtatta meg a mobilja kijelzőjét.

 - Persze - bólogattam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

 - De engem még vár a munka - lengette meg sóhajtva a paksamétát. Gyorsan befejeztem az evést, majd megnéztem, mit csinálnak a tesóim. Pálmi éppen a nappaliban tornázott vagy talán táncolt. Ennyit arról, hogy rokonok vagyunk. Én örülök, ha nem kell sportolnom. Az emeleten Laura törökülésben ült az ágyán, körülötte tinimagazinok tarka összevisszaságban, és a telefonját nyomkodta. A kis kitérő után beültem a szobámba olvasni. Aztán egykor ebédeltünk, és elkezdtem készülődni. Elővettem egy kis farmertáskát, beledobáltam mindent, ami kellhetett: kulcsok, pénztárca, mobil, zsepi. Még lett volna időm az indulásig, de nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, elbúcsúztam anyától (ne állj szóba idegenekkel, vigyázz magadra, stb.), és elindultam. Legnagyobb meglepetésemre Flóra már ott ült az egyik padon. Mosolyogva intettem neki:

 - Szia!

 - Szia... - suttogta. Lehajtotta a fejét. Nagyon rossz érzésem támadt.

 - Hahó, Flóra! Mi a baj...? - hajoltam le, hogy belelássak az arcába. Felemelte a fejét, a szeme könnyes volt. Leültem mellé.

 - Légy szíves, mondd el mi a baj! Veszekedtél valakivel vagy megbántottak? Meghallgatlak és segítek. Hiszen ezért vagyunk barátnők - próbálkoztam egy mosollyal. Az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam. Flóra zokogásban tört ki.

- Éppen ez az! Nem... lehetünk többé... barátnők! - akadozott a hangja. - Elköltözünk... messze... másik, idegen városba... Döbbenten bámultam rá. Hirtelen nekem is sírni támadt kedvem, de összeszedtem magam, és szorosan átöleltem:

 - Barátnők maradunk, bízz bennem. E-mail, telefon... Ne legyél ilyen szomorú! És próbáld meg nem előre utálni azt a helyet, ahova mentek. Még az is lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint itt. Bár fizikailag nem lehetek majd melletted, de mindenben másban melletted fogok állni. Fontos, hogy ezt ne felejtsd el. Flóra a könnyei fátylán rám nézett, és hálásan elmosolyodott.

*

Flórával a farsangon. Flórával a kiránduláson. Flórával a suli lépcsőjén. Flórával nevetve a biciklin ülve. 

Flórával minden egyes képen.

Néztem a fotókat. Nem tudtam elképzelni nélküle a várost. Se a sulit. Se az osztályt. Se magamat. 
Már több nap telt el a parkbeli jelenet óta, de azóta sem bírtam feldolgozni a dolgot. 
Ő a legjobb és egyben az egyetlen barátom. Hogyan fogok nélküle boldogulni?
A merengésemből Pálmi zökkentett ki. Megrángatta a karom:
- Játssz velem!
- Jó, játszok - sóhajtottam. Minek ellenkezni? A végén úgyis mindig muszáj babáznom vele.
- Ez ilyen könnyen ment? - csodálkozott kikerekedett szemekkel. De hamar túl tette magát rajta. - Akkor gyere!
Átmentem a szobájába, engedelmesen tűrtem, hogy lenyomjon a babaháza elé, és a kezembe nyomott egy figurát. Magas, szőke, kék szemű, vidám baba volt. Mint a babák általában. Pont a szöges ellentétem.
Ennek ellenére megfogtam, beültettem az egyik sarokba, felhúztam a térdeit, majd a fejét a lábaira hajtottam, a csodás hajzuhataga a lábára omlott, eltakarva az arcát. 
- Mi ez? Mit csinál? Ez így nem lesz jó! - rázta dühösen a fejét, a hosszú copfja ide-oda verdesett. 
- De ő most szomorú! - mutattam rá a lényegre. - A barátnője szeptemberben elköltözik...
- Na, de ősszel is ráér szomorkodni, addig meg használja ki, hogy itt van még a barátnője, és töltse vele az egész nyarat, csináljon egy tucat programot, iratkozzanak be tánc-tanfolyamokra, vagy bánom is én, hova, de ne gubbasszon csak így itt! - kelt ki magából.
Igaza volt. A bábum fogta magát, kiegyenesedett, és valóban kihasználta még az utolsó percet is, hogy a barátjával lehetett, és nem gondolt többet az eljövendő tanévre - ahogy vele együtt én is tettem.