Egy zavaros reggel
Szeptember 1. Hétfő.
Minden reménykedésem ellenére ez a nap is eljött.
Visszapörgettem a fejemben a nyári élményeket. Flórát valóban minden létező helyre elrángattam, tényleg klassz volt, de már csak VOLT.
Ma a szokásosnál is nehezebben ment az ébredés, és minden eddiginél jobban utáltam az ünneplős összeállítást: az ingem idegesítően odatapadt a bőrömhöz, a szoknyámban alig bírtam lépkedni, a harisnyámtól rémesen viszketett a térdem, és a fekete balerinacipőmbe csak nagy nehézségek árán bírtam beleszuszakolni a lábam. Éljen a nyári növés.
Kedvetlenül battyogtam a lépcsőhöz, ahol Laurába ütköztem. Szó szerint.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman, mintha nem is ma kezdődne a suli. Sötétbarna haja egyenesen omlott a vállára, a szeme vidáman csillogott, mialatt kedvesen mosolygott, és az ünneplője úgy festett, mintha csak ráöntötték volna. Egyszóval szuper gyönyörűen nézett ki.
- Aha, szia - mormogtam üdvözlésképp, miközben végigpillantottam magamon. Aztán vissza rá. Ez így annyira nem ér.
- Jaj, ne legyél már ilyen! - bökött oldalba, és elindultunk lefelé. - Légy vidám! Mától végzős leszel az ált. suliban! Jó, nem?
- Dee, nagyon - próbáltam mosolyra bírni a szám. Lehetőleg ne gúnyosra. Sikertelenül.
- Ez nem hangzott valami biztatóan - hagyta el az ajkát egy röpke sóhaj, aztán komolyabbra fordította a szót. - Ne add fel már most. Még az is lehet, hogy találsz kedves barátokat. Biztos vagyok benne, hogy valakivel nagyon jól elleszel. Bár nem mindenki lehet egy Nimródi Flóra, de rendes meg normális ember szaladgál még a világon. Csak idő kérdése, mikor bukkansz rá egyre - mosolygott rám kedvesen.
Igaza volt. Csak pozitívan! Hiszen az osztályba nem csak magukat a "menők" előtt fényező és vagánykodó, önimádó alakok járnak. Biztosan. Eddig olyan jól elvoltam a magam kis világában, hogy szinte nem is foglalkoztam a többiekkel. Megszoktam a hozzám fűződő gondolataikat, és ha nem akartam, hogy ezeknek hangot is adjanak egy hangos gúnyolódásban, ajánlatos volt elkerülnöm őket.
Persze vannak rendes lányok, de a szívük mélyén valószínűleg ők is szívesebben időztek volna egy népszerűbb társaság tagjaként ahelyett, hogy különcebb társaikat támogassák, védjék az örökös piszkálódásoktól.
- Oké, - értem a gondolatmenetem végére. - csak... amikor elválasztanak egy régi barátodtól olyan, mintha elvesztenéd egy fontos részed. Például - ne nevess, kissé furcsa példa lesz - ha a hajad kihullana. Tudod pótolni, de az már sosem lesz ugyanaz.
Laura nem szólt semmi, csak bátorítóan megszorította a kezemet.
Időközben leértünk a konyhába. Készítettünk magunknak egy-egy melegszendvicset, majd - a faliórát megpillantva - gyorsan megettük.
A pulton találtunk tízóraira még meleg péksütiket. Sietve el akartam tenni egy zacskót a kupacból, de rájöttem, hogy táskát még nem vettem magamhoz.
Feledékenységemet átkozva átmentem az előtérbe, ahonnan leakasztottam egy vidám, színes gombokkal tarkított (nem pont évnyitóra kitalált) oldaltáskát. Más választásom nem igen volt. A fogason ugyanis ezen kívül még lógott egy micimackós kis hátizsák, egy hercegnős szatyor, egy strandtáska, egy bőr aktatáska, egy neszesszer, és egy mosolygó sütikkel kidekorált kézitáska. Szóval maradt a gombos.
Szerencsére tegnap este kikészítettem az ajtó elé a szükséges holmikat (táskát miért nem kerestem hozzá???), így csak beledobáltam, ami ott hevert.
Laura kényelmesen álldogált mellettem, karján egy vékonyabb felső lógott, és még magassarkúban is természetes, kecses pózban állt, kezében miniatűr kézitáska. Számomra rejtély, hogy tud beletenni minden fontos cuccot, ami kellhet neki.
Pálmi is betoppant, hátán nagy táska (na, ő meg túlzásba viszi a pakolást), arcán nagy mosollyal skandálta:
- Felsős lettem! Felsős nagylány lettem! Felsős lettem! Felsős!
Nem tudott betelni a helyzet nagyságával. Laura jelentőségteljes pillantást vetett rám, ami valami olyat sugallhatott, hogy 'Na tessék, vegyél példát a húgunkról! Ő tudja értékelni a helyzetét!'. Azonban a szemében a diadalérzet hamarosan átváltott egyre növekvő bosszússággá. Ugyanis Pálmi még mindig örömmel hajtogatta ugyanazt a mondatot.
- Jaj, abbahagynád végre?! Felfogtuk, felsős lettél, klassz, de légyszi most már magadban örülj! - csattant fel, szúrósan Pálmira nézve. Aztán körülnézett. - Valaki nem akarna elvinni végre a gimibe? Itt ácsorgunk ostobán, és várjuk az égi áldást, vagy mi?! Te meg rakd már el azt az átokverte zacskót, már vagy öt perce csak szorongatod! - szólt rám, eszembe juttatva, tulajdonképpen miért is jöttem ide.
Igyekeztem belenyomni a sütit a táskába, de az csak nem akart engedni. Végül sikerült, s nyugodtan be akartam gombolni a táska fedelét, de most az nem akart lecsukódni. Addig sanyargattam, amíg nem jártam sikerrel. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és visszaeresztettem a táskát a vállamra, kiengedve a kezemből. Az anyag megfeszült, majd néhány gomb lerepült, valahol pedig változó időközönként pattogva földet ért.
Pálmi most - Laura parancsát követve - már csak magában motyorászott, hangtalanul formázva ajkait. Csoda, hogy a gomb nem a szájában landolt...
- Hoppsz, majd ha hazaér... - kezdtem a magyarázkodást, esetleges fejmosástól tartva. Nem alaptalanul.
- Grat, hugi, ügye... - vágott a szavamba Laura, most már nem csak kicsit elvesztve a kora reggeli nyugalmát. De nem tudta befejezni, mert ezt a zavaros pillanatot választotta apa arra, hogy benyisson a szobába...,
Az olvasószemüvege az orrára csúszott, a haja kócosan meredezett mindenfelé, a karikás szemei pedig arról árulkodtak, hogy már régóta dolgozik, és elég keveset aludt. Mégis úgy tűnt, hogy kész arra, hogy elvigyen minket a suliba.
...valamint egy másik gomb, hogy kövesse pár elveszett társát a levegőben repülve. Ez viszont nem a padlóra pottyant, hanem apa szemüvegére érkezett, hogy onnan visszapattanva Laura fényes hajzuhatagában kössön ki, alaposan belegabalyodva.
- Jé, gombeső! - heherészett apa a plafont bámulva. Miután látta, hogy mindhárom döbbenten meredünk rá - még Pálmi is abbahagyva a motyogást - zavartan megköszörülte a torkát. - Krhmm. Na, akkor indulhatnánk?
Laura elkezdett még jobban kiakadni, mert szerencsétlen neonrózsaszín gomb még mindig a hajában fityegett.
- Valaki segítene végre??!
- Majd az autóban kiszeded - legyintett apa, majd elindult kifelé, de megtorpant a cipőket látva. - Hol a papucsom?
- A lábadon - csicseregte segítőkészen Pálmi.
- Azt látom, hogy a BAL papucsom a lábamon van, de hol a JOBB papucsom?? - túrt bele kétségbeesetten a hajába. Még várt pár másodpercet (talán hogy valahonnan a papucsa is előröpüjön?), aztán nem látott más megoldást, mint újra megszólalni. - Jó, akkor felveszem az edzőcipőm, ha már senki nem látta azt a nyüves lábbelit!
- De segítsen már valaki! - nyafogott a nővérem. Mikor látta, hogy egyedül kell megoldani a gomb-problémát, toporzékolva kiviharzott az ajtón. Mi utána.
Apa kinyitotta a garázst, és a kocsit. Laura előre ült, közben folyamatosan szitkozódva, Pálmi (aki újra nekifogott az örömködésnek) és én hátra. Ekkor végre elindultunk.
Apa azonban megelégelte a kialakult káoszt a lányai között.
- Laura, azonnal hagyd abba a visítást! Komolyan megfájdul a fejem tőle! Nem igaz, hogy nem tudod kibogozni azt a kütyüt onnan! Jó, akkor találsz ollót a belső rekeszben a jobb oldalon,... Most ezzel mi volt a baj???!
Mert persze ettől még jobban kétségbeesett, és még jobban hadonászott. Aztán Pálmival valahogy nagy nehezen csak sikerült kiszednünk onnan 'azt a kütyüt'. Mondjuk Laura haja közben egy kissé összekócolódott...
- A sorrend a következő: először Pálmi és Lina sulija, aztán Laura gimije - ismertette apa az utazási tervét. Laurát különösebben nem érdekelte, szipogva bámult ki a szélvédőn, Pálmi viszont majd kibújt a bőréből örömében.
Mindketten az igen hangzatos nevet viselő Albert Schweitzer Tudás és Tehetség Alapítvány és Általános Iskolába járunk. Ez egy hatalmas, három emeletes épület, ami különösen nagy hangsúlyt fektet a tehetséggondozására és a korrepetálására. Tavaly nyáron egy pályázat keretében lehetőség volt nagy átalakításokat véghez vinni. Például az alsó és felső tagozat ugyan egy épületben van, de eddig össze-vissza helyezkedtek el a termek. Akkor azonban szétválasztották a két részt, és a bal szárny lett az alsósoké, a jobb pedig a felsősöké.
Az udvart is nagyon megváltoztatták, mert addig csak egy nagy pálya volt, és egy nagy füves terület néhány kókadt fával és cserjével. Aztán sok különböző pályát hoztak létre (kosárpálya, focipálya, röplabda-pálya, futópálya stb.), szinte egy kis parkot telepítettek oda, sok-sok fával, kiülős pavilonokkal és padokkal, egy kisebb játszó részleget, és hagytak egy nagyobb betonos részt, egy kis utat, ahol lehet sétálgatni, játszani, még esős időben is. Szóval valóban nagyon szép és igényes lett a suli környéke.
Mégis, amivel a legtöbbet szoktak büszkélkedni (tanárok, gyerekek egyaránt), az a melléképület, ami az udvar legvégén áll. Eddig csak a menza, és a tornacsarnok helyezkedett el abban az épületben, akkor viszont hozzácsatoltak még egy részt, ami a díszterem lett, ahol az ünnepségeket (évnyitó, évzáró stb.) rendezik. Addig mindent a tornateremben vagy az udvaron tartottak, ami nem volt túlságosan jó megoldás (egy-egy használt, koszos zokni találása a lelátó sorai között a Himnusz éneklése közben, a tűző napon való állás a színjátszósok előadása alatt, ami pedig a didergő királyról szólt stb.), viszont az a rész, most olyan, mint egy színházterem, vagy egy előadóterem, lejtős padlóval, jó akusztikával, szóval nagyon jól megoldották ezt a kérdést is.
Közben megérkeztünk a sulihoz. Pálmival elköszöntünk aputól és a még mindig a hajár sirató Laurától, és bementünk az épületbe.
Sokan igyekeztek már befelé az aulán keresztül, a beszélgető diákok között szlalomozva. Bár az udvar betonos részén volt a gyülekező (ahonnan átvonulunk a díszterembe), mégis sokan álldogáltak még az aulában.
Pálmit kézen fogtam, és próbáltuk megtalálni az osztályunkat. A húgomnak ez viszonylag hamar is sikerült, és odaszaladt a barátnőihez, hogy megbeszélhessék az elmúlt nyár fontos eseményeit.
Én már kevésbé lelkesen nyújtogattam a nyakam az osztályom után. Tudtam, akármennyire hatalmas képtelenség, mégis arra vágytam, hogy Flórát is megpillantsam a nagy tömegben, mintha az a nyári nap csak egy rossz vicc akart volna lenni, és most ugyanott folytathatnánk, ahol befejeztük júniusban.
Azonban természetesen nem ez következett be, hanem megláttam azt, akire a nyáron Flóra mellett a legtöbbet gondoltam, aki miatt sokszor voltam szomorú, és legkevésbé sem vágytam arra, hogy újra összefussunk...
