A suli Flóra nélkül
Egy fiú állt ott lezseren, hüvelykujját a zsebébe biggyesztve, pimaszul a két szemem közé nézve átható tekintetével. Hangtalanul formált egy szót az ajkaival, de csak halvány sejtésem volt arról, hogy mit. Inkább nem is akartam tudni, ezért elfordítottam a fejem.
Hirtelen megrohantak a tavalyi emlékképek. A mosolya, amikor együtt nevettünk valamin, a pillantása, ahogy végignézett rajtam, a saját döbbenetem, amikor olyasmivel hencegett, ami nekem fájt, amikor zavarba jött, és levetve a vagány srác képét, dadogni kezdett, és a bőre természetes illata, amit minden nap magamba szívhattam.
Nagyon messze kerültem az udvartól, a sulitól, és hiába fordultam el tőle, az arcát továbbra is ott láttam magam előtt. Újra éreztem azt, amit akkor éreztem.
Megráztam a fejem, mintha el akarnám hessegetni a feltoluló gondolatokat. Az az idő már elmúlt. Vége.
Visszatèrtem a sok sportpálya és a park mellé. Most már a többi osztálytársaimat is megpillantottam, köztük a jó, rendes lányokat. Tétován eléjük léptem:
- Sziasztok... - köszöntem bizonytalanul az öt lánynak. Roberta (köztük a legmagabiztosabb) visszaköszönt, aztán végigmért. Talán azt vizsgálgatta olyan elmélyülten, hogy nem hordozom-e magamon a menők tipikus jegyeit: vastag smink, extra mini méretű szoknya, bokatörő magassarkú, természetes göndörből full egyenesre vasalt haj. Ezek közül egyik sem volt fellelhető rajtam, ezért nem értettem, miért néz még mindig rám ez a lány a szigorú kontya alól, mint egy tanító néni. Amíg ismét meg nem szólalt:
- Flórát hol hagytad? - kérdezett rá arra, ami bizonyára mindannyiuk kíváncsiságát felkelthette. Akaratlanul is összeszorult a torkom, de erőt vettem magamon.
- Flóra... öhm, szóval... ő... elköltözött - nyögtem ki nagy nehezen.
Az arcokon meglepődés, majd nyugtalanság suhant át. Rögtön a védelmemre keltek, szorosabban álltak körém. Azt hittem, mindjárt csoportos ölelés lesz, vagy kapok egy pár kedves vállveregetés.
- Te jól vagy... ? - szólalt meg ekkor a Roberta mellett álldogáló, barna, rövid hajú lány is.
- Persze - vágtam rá azonnal, kissé dühösen. - Jól vagyok, Ani, ne aggódj. Nem kell.
Elegem volt már abból, hogy még mindig ilyen részvétteljes pillantásokat lődöznek felém. Kaptam már eleget.
A két lányhoz tartozott még egy magas, fekete hajú, bamba tekintetű, egy alacsony, hosszú frufrus, kikerekedett, érdeklődő szemű, és egy jobban elkülönülő, nyurga, szőkés haját lófarokba fogott, megértő (de mégsem zavaró) pillantásokat küldő lány. Mind az öten tudták, hogy Flórával kiskorunk óta szinte össze voltunk nőve.
- Ne félj, majd mi segítünk! - húzta mosolyra a száját a frufrut viselő lány, kivillantva fehér fogait. - Barát mindig segít a barátnak!
- Ez a mi jelszavunk, igaz, Encike? - nevetett rajta a legmagasabb, Hanna, felriadva bambulásából. Aztán a fülemhez hajolva suttogni kezdett. - Folyton ezt ismételgeti, annyira röhejes, nem?
Megütközve néztem rá. Na, szuper, úgy látszik, ők még egymást is kinevetik, és ők a jók, meg a rendesek. Remek társaságba keveredtem, mert nagyon úgy tűnt, hogy "bevesznek" maguk közé. Legalább nem vagyok teljesen egyedül. Az is valami, nem?
Pont ebben a pillanatban a tömeg mozgolódni kezdett, mintha az eleje megindult volna. Az osztályfőnökömet is megláttam, miközben hangosan kiabált nekünk:
- Kettes sor, gyerekek! Rendeződjünk valamerre! Indulunk befelé!
A sokadik unszolásra egy kicsit normálisabb alakot kezdtünk felvenni, a többiek továbbra is beszélgetve.
Roberta és Annamari azonnal egy pár lett. Biztos voltam benne, hogy én Enikővel leszek együtt, hiszen az előbb gúnyolta ki Hanna. Ennek ellenére egymást választották. Meglepetten fordultam a nyurga lányhoz, aki eddig nem is szólt semmit, most is csak csendben mellém állt. Tudtam, hogy ő is olyan könyvmoly, mint én, ezért rögtön megkérdeztem a legkézenfekvőbb dolgot:
- Mit olvastál a nyáron?
Reméltem, hogy most már lesz miről mesélnünk egymásnak, de csak felsorolt pár, számomra ismeretlen könyvcímet, vissza sem kérdezve. Ebből levettem, hogy nem akar beszélgetni. Legalábbis velem biztosan nem.
Csendben lépdeltünk be a melléképületbe. Szépen feldíszítették, sárguló faleveleket, és könyvek, füzetek rajzait akasztottak a fejünk fölött húzódó átlátszó damilra, és közepére kifeszítettek egy szalagot "Szeretettel üdvözlünk az új tanévben!" felirattal.
A díszteremben a legtöbb osztály már elfoglalta a kijelölt helyét. Nekünk (mint rangidősöknek) természetesen a leghátul elhelyezkedő sorok jutottak.
Pár perc mozgolódás, keresgélés után lecsendesült a helyiség, és fellépett a pódiumra az igazgató. A legkisebb morajlás is elhalt, mindenki csendben figyelt.
- Kedves diákok, tanárok, és vendégek! Szeretettel köszöntök mindenkit az Albert Schweitzer Tudás és Tehetség Általános Iskola fennállásának már 17. évnyitóján! Külön tisztelettel üdvözlöm városunk polgármesterét, iskolánk nélkülözhetetlen igazgatóhelyettesét, és idei vendégünket, Ericet, aki csak azért jött az ország tengernyi iskolája közül pont a miénkbe, mert meg akarja ismerni a szokásainkat, és mesélni a saját hagyományaikról, de legfőképpen azért, mert - feltétlenül találkozni akart velem - mosolyodott el szélesen, miközben a tömegen halk nevetés futott végig. Posztja éles ellentétben állt mindig tréfálkozó stílusával, ami miatt a diákok többségének kedvenc tanárává vált. - Szeretném felkérni őket ünnepi köszöntőjük megtartására! Ericet még felmentjük e feladat teljesítése alól, mert nem beszéli még olyan kiválóan anyanyelvünket, mint azt elvárnánk.
Az angol férfi, aki az első sorban foglalt helyet, most értetlenül fordítgatta a fejét az igazgatóról a mellette ülő angoltanár felé. Bizonyára tőle várt segítséget.
Eközben az igazgató helyet cserélt a polgármesterrel, aki beszélni kezdett az ünnep, az iskola nagyságáról és kiválóságáról, arról, hogy mennyire örül, hogy ez az épület a mi városunkban működik, és arról, hogy kitüntetve érezhetjük magunkat, amiért egy ilyen remek iskolában tanulhatunk. Szóval csupa olyan dologról, ami a diákokat teljesen hidegen hagyta.
A hátam mögött a fiúk elégedetlenül morgolódtak:
- Úristen, ez még mindig beszél??! Meddig akar még ott szobrozni már?! Haladjunk már! Akkor lenne jó nekünk, ha végre mehetnénk az osztályba, meg haza!
Aztán csak befejezte a hosszú beszédét a város kiválósága, majd Kádárné Nemes Nóra, a tekintélyt parancsoló igazgatóhelyettes lépett fel a színpadra.
- Szeretném megköszönni, hogy ebben az évben is Fekete Bertalan kimagasló személye mellett dolgozhatok majd....
A hátam mögül vihogás hallatszott:
- Még hogy kimagasló! Én nagyobb vagyok nála! Nála is magasabb! Akkor meg miért mondja?
- ...és taníthatom ezeket a példás magaviseletű, aranyos gyerekeket! Ez, hogy az iskola dolgozója lehetek, a legjobb dolog, ami az életemben történt!...
- De egy uncsi élete lehet, ha ez a legnagyobb esemény benne! - kommentálták továbbra is a köszöntőt.
- Egyszóval... mindent nagyon-nagyon szépen köszönök! - hálálkodott utolsó mondatában a "szerencsés" tanárnő.
- Juj, ez annyira csodás! Dobáljunk csókokat! Cupp-cupp! - legyezgették magukat a szájuk elé kapott kézzel a fiúk.
Ez már Eszti néninek is szemet szúrt, szigorúan nézett a leghangosabbakra:
- Sanyi, Zénó, tessék abbahagyni!
Persze a többiek kárörvendően elkezdtek vigyorogni, meg gúnyolódni, de ezt sem hagyta már szó nélkül az ofőnk.
- Zoli, Pali, ti is viselkedjetek!
Végre elhallgattak. A színpadra felvonult az énekkar pár kicsi elsőssel és Betti nénivel, a zenetanárral az élükön. Verseket szavaltak, idézetek mondtak arról, hogy mekkora öröm az iskolába járás, mennyire boldogok, hogy most már tanulhatnak. A dalok zöme is ezt a témát dolgozta fel, az alacsony énektanárnő is lelkesen hajlongott és hadonászott a pálcájàval. A műsor végeztével újra Berti bácsi lépett a mikrofon elé.
- Kedves gyerekek, gondolom mindnyájan nagy örömmel és izgalommal vártátok ezt az eseményt, főleg a kisebbek. El tudom képzelni, a felsősök már mennyire unhatják, mert az öröm nagysága fordított arányosságban áll a korral - tört elő a matektanár énje. - De az elsősök még vidámak, hiszen most megtanulhatnak olvasni, írni, számolni, és egyre okosabbaká válnak, míg ők lesznek azok, akik az utolsó sorban unottan könyökölnek a székük karfáján. Nem is húzom tovább az időt, bár tudom, hogy ezt a kijelentésemet nem fogjátok olyan tapssal jutalmazni, mint a júniusit. Ezennel a 2014/2015-ös tanévet ünnepélyesen megnyitom!
Felhangzott a taps, és a kicsik elindultak kifelé. Nekünk meg kellett várni, amíg minden osztály elmegy, csak azután álltunk fel mi is.
Az udvaron keresztül bementünk a suliba, és felmentünk a felsős rész felé vezető lépcsőn.
A mi termünk a második emeleten, egészen a folyosó legvégén áll, ahova tavaly költöztettek. Miután kinyitották az ajtót mindenki megrohamozta a padokat, hogy a számára legelőnyösebb helyeket lefoglalja. Három oszlop két személyes, felnyitható fedelű pad, de melyikbe üljek? És kivel?
Bianka (a szőke hajú lány) a középső oszlop második sorába ért, ahol lepakolt. Úgy döntöttem, mellé ülök, max. elküld. Továbbra sem szólalt meg, csak rám nézett, szóval úgy tűnt, nem bánja.
- Na, látom, sikerült elhelyezkedni - simított végig a haján az ofő. - De ez csak addig tart, amíg nincs rátok panasz, tudjátok, igaz?
Körülnéztem. A legtöbben a hátsó helyekre pályáztak, de meglepő módon előttünk két "menő csaj", mögöttünk pedig a legnagyobb bajkeverő fiúk ültek. Minden barát együtt. Ez az ülésrend nem lesz hosszú életű.
- Eljött az a pillanat is, amikor ti lettetek a legnagyobbak...
- Ja, mi lettünk a királyok! - ordibált be az évnyitó alatt is beszélő fiú, Sanyi.
- Na igen - sóhajtott Eszti néni. - de ez bizonyos kötelezettségekkel jár. Ballagás, keringő, kisvizsga, kompetencia, felvételi... Most ezekkel kapcsolatban is sokat fogunk még beszélgetni. Először viszont nézzük a zanzásított házi rendet! - nyitotta ki a kis prospektust. - Az iskolába tilos játékszereket hozni! Szóval Brumi macit és Barbie babát Kennel otthon kell hagyni. Az iskolai elektronikai készülékekhez tilos hozzányúlni! Vagyis nem állsz neki a villanykörtét csavargatni az óra közepén. A poroltó készülékhez tilos nyúlni! Nem kapod le a falról és spricceled szembe a társadat. A mobil telefon CSAK kikapcsolt állapotban lehet az iskolában! Ezen nincs mit magyarázni, csak ne fotózzátok le magatokat le a vécében és rakjátok fel a netre, mert akkor bizony szurol a hurok - csapta le az asztalára a füzetet. - Akkor most kiosztom az ellenőrzőket, és lediktálom a tanárok névsorát.
Mindenki megkapta a kicsi, kék füzetet, amibe írni kezdtük az ofő diktálását. Hamarosan kicsengettek az első óráról. Én a teremben maradtam, csak úgy firkálgattam az ofő füzetbe, és Flórára gondoltam.
A következő órákon mindenféléről beszéltünk. A kötelességeinkről, nyári élményekről, vizsgákról, egészen addig, amíg Eszti néni a fejéhez nem kapott.
- A legfontosabbat el is felejtettem, de bizonyára már észrevettétek. Új lány jött hozzánk: Berje Alexandra. Remélem sok szeretettel és barátsággal fordultok majd felé!
Elcsodálkoztam, mert nem is vettem őt észre. Eszembe jutott, hogy barátok lehetnénk. Talán kedves és nagyon jóban leszünk. Bizalommal méregettem.
Mire észbe kaptam, már az utolsó óra végét jelző csengő szólalt meg. Összepakoltam, majd lementem a suli elé. Pálmira vártam, hogy hazaindulhassunk.
Vidáman szökdécselt oda hozzám és mesélni kezdett, mi minden történt vele reggel óta.
Húsz perc múlva végre levethettem a cipőm. Felmentem a szobámba, ledobtam a táskám, és lecseréltem a ruhám valami kényelmesebbre.
Lementem Pálmival a konyhába, ahol Laura álldogált a pult előtt.
- Szia, csak hárman vagyunk itthon? - kérdeztem tőle.
- Nem, apa is itt van, csak elmerül a XVI. századi Magyarország szépségeiben - intett fintorogva a dolgozószoba felé. - De együnk valamit, mert éhen halok!
A hűtőben találtunk rakott krumplit, amit ebéd gyanánt el is fogyasztottunk.
Ezek után leültem a gép elé, és írtam egy e-mailt Flórának.
Szia!
Na, milyen volt az első nap? :) Találtál barátokat? A suliban ki mellett ülsz? Szép a város?
Írj, amint tudsz! Kíváncsi vagyok!
Lina
Percenként ránéztem a postafiókomra, de nem jött semmi. Csalódottan álltam fel a géptől, mikor anya hazaért.
- Szia, mi volt ma? - érdeklődött kedvesen, látva a csalódott képem. Elmeséltem a reggeli zűrzavart, a társaságbeli elhelyezkedésem, az évnyitót, az új lányt, és az idei év tervét. Miután befejeztük a beszélgetést, anyu bement apához, én pedig megnéztem az üzeneteim. Beérkezett a várt mail Flórától.
Szia! :)
Nem volt olyan vészes, rendesek a többiek, de annyira nem haverkodósak. Van egy lány, Viki, aki olyan kaliberű, mint te, vele jót beszélgettem, nagyon rendes meg érdeklődő. Sajnos nem mellette ülök, hanem egy Tibi nevű hallgatag fiú mellett. Az évnyitó unalmas volt, hiányzott Berti bácsi. :)
A városnézésre még nem jutott idő, de amit eddig láttam belőle, az tetszik. :)
És te? Veled mi van? Mesélj valamit!
Fló
Leírtam mindent, ami történt:
Nagyon semmi érdekes nem volt. Robertáékhoz csapódtam, kedvesek meg minden, de valahogy nem az igazi. :(
A néma padtárs szindróma ismerős. Bianka ül mellettem, de alig beszéltünk. Jött hozzánk egy új lány, Alexandra, de még nem ismerkedtem vele össze.
Lina
Bocsi, most mennem kell. Még pakolunk. :/
Holnap majd írok!
Fló
Nem baj, menj csak! Szia!
Lina
Egy kicsit elszomorodtam, mivel alig beszéltünk. De legalább beszéltünk.
Felbaktattam a szobámba, és a pillantásom a székemre dobott táskán akadt meg. Megfogtam, kivettem belőle a tolltartómat, a füzeteimet, a mobilt, a kulcscsomót, amikor a kezembe akadt egy nagy, kemény, furcsa formájú dolog. Kihúztam és megláttam...
Egy jobb lábra való, csíkos férfi papucsot tartottam a kezemben.
