4. fejezet
2014.08.23 18:31
Ismeretségek és barátságok
Másnap reggel, miután komótosan kikászálódtam az ágyból és rendbe szedtem a fejemet, felvettem egy alul húzott, ezüst flitterekkel díszített narancssárga felsőt és egy farmersortot.
Gyorsan csekkoltam az órarendet, átnéztem a kék hátitáskám tartalmát, nehogy valami itthon maradjon vagy el ne vigyek egy oda nem illő tárgyat, mondjuk egy lábbelit.
Csend honolt a házban, de nem foglalkoztam vele, siettem le a lépcsőn. A konyhába lépve tudatosult bennem, hogy még mindenki alszik, mert a pulton csak egy szőlőfürt feküdt, az sem túl friss. Már hét órára járt az idő, de reggelit, tízórait sehol nem találtam.
Elvileg Laura magától ébred fel, de elég mélyen alszik, ezért legtöbbször anyuékra hárul a feladat. Pálmit mi segítjük a reggeli rutinban, még nem vált elég önállóvá.
Ezt megértve villámgyorsan szaladtam be a szüleim hálószobájába. Anya helye üresen tátongott, nyilván már korán bement a munkahelyére. Apu viszont jóízűen hortyogott.
- Apa, ébredj fel! - rángattam le a takarót a fejéről.
- Lina, mi a jó francot... - ült fel az ágyban az álmukból felvertek dühös arcával. Amikor megpillantotta az óra számlapját, elsápadt, a torkán akadt a szidás. Idegesen kezdett el öltözni, káromkodott, félregombolta az ingét.
A mozgolódásra a többiek is felriadtak, úgyhogy kezelésbe vettem Pálmit, miközben Laura azon dühöngött, hogy most nincs ideje elkészíteni a szuper sminket, amit kiváló belépőnek szánt "arra a napra, amikor mindenki felfigyel a másikra". A konyhába érve azonban mindenki rájött, hogy ma bizony nincs reggeli, ezért apu a kezünkbe nyomott egy maroknyi aprót, miszerint a büféből vegyünk ma tízórait plusz reggelit.
A késés miatt a tervezett gyaloglás helyett megint autóval vitt minket suliba, és folyamatosan morgott, hogy nem tudja leadni időben a projektét, amin pedig egész augusztusban dolgozott. Gyorsan kitett minket a suli kapuja előtt és már száguldott is tovább. Hmm... A gondoskodó apa.
- Lina, ugye elkísérsz a terembe? - állt sírósra a húgom szája.
- Persze, csak ne sírj, jó? Az nem illik egy felsőshöz! - bátorítottam megfogva a kezét.
- Ühüm - szedte össze magát.
- De előtte vegyünk valami ennivalót - indultam volna be, de megállított egy felháborodott hang.
- Az senkit sem zavar mondjuk, hogy én már gimibe járok?! - csak ekkor vettem észre a mellettem toporgó Laurát. Apa megspórolt egy plusz utat. - Na jó, úgy látszik maradt a séta... Bár akkor nem ezt vettem volna fel! Á, megőrülök! Na, sziasztok!
A nővérünk bizonytalanul imbolyogva indult el magas tűsarkújában, két kezével erősen markolva a táskáját. Ezután valóban beszaladtunk a suliba, a földszinti büfébe, és kiválasztottunk két csomag kakaós kekszet és szalámis szendvicset.
Bekísértem Pálmit a tantermébe, majd felmásztam a másodikra, végül teljesen kifulladva értem fel az osztályba (a nyarat nem kimondottan tornával töltöttem...). Már mindenki pakolászott, keresgélt, ezért gyorsan lehuppantam Bianka mellé.
- Hali! - fújtam ki a szememből a hajam.
- Szia - pillantott rám meglepetten, ami nem tudom, hogy a zilált külsőmnek, a késésemnek, vagy a köszönésnek szólt. Vagy egyszerre mindháromnak.
- Huh, mi is lesz az első óra? - kapkodtam ki a táskámból a könyveket, füzeteket a padom tetejére.
- Nyelvtan - felelt unott hangon, mint akit már nem nagyon érdekel a szerencsétlenségem.
- Vajon milyen lesz a tanár? - merengtem, egy pillanatra abbahagyva a rámolást.
- Nem tudom. Remélem kedves - rántotta meg Bianka egykedvűen a vállát.
- Egriné Gaál Edit a neve - olvastam fel az ellenőrzőmből. - Edit néni.
Lassan mindenki elcsendesedett, mert a sulirádióból már szólt a zene. De nem valami jó, kellemes, hallgatható dallam, neem, még véletlenül sem. Csak az igh. és az infótanár kedvencei mennek, mivel ők felelősek a rádióadások kezeléséért.. Ma éppen a Benkó Dixieland Band szólt.
Nem is maradt túlságosan sokáig csendben az osztály, mindenki belefülelt a zenébe, majd mikor felismerték, éktelen röhögésbe kezdtek.
- Mi van, Incifinci néniék ma egy kis klasszikusra vágytak?
- Felkérem erre Peti bácsit táncolni!
- Mi ez, egy elefánt szabadult be a stúdióba?
- Így akarják kihirdetni a háborút? Mert én ezzel a vonalzóval dicsőn fogok harcolni!
Ilyen, és ehhez hasonló beszólások röpködtek, nem is kell mondanom, hogy a legtöbbnek Sanyi volt a szerzője, és a menők kötelességüknek tartották mindegyik végén engedelmesen felvihogni.
Ekkor azonban nyílt az ajtó, és belépett egy fiatalos, vidám, barna hajú nő. Rögtön síri csend telepedett az osztályra, mindenki az új jövevényt leste, aki gyorsan letette a táskáját a tanári székre, majd lepakolta a könyveit az asztalra.
- Sziasztok, gyerekek! - fordult az osztály felé, majd az órájára pillantott. - Hamarosan megkezdjük az ismerkedést!
Csengettek. A zene még mindig szólt. A tanárnő láthatólag már elkezdte volna az órát.
- Peti bácsi nagyon belemelegedett a táncba - röhögték halkan a fülünkbe Paliék.
Edit néni már valóban dühösnek látszott, visszalépett az asztalához, belenyúlt a táskájába. Egy mobilt húzott elő, megnyomott pár gombot, majd a füléhez emelte a készüléket.
- Nóra...? Igen, én vagyok az. Persze, de most már kapcsolják ki, kezdenénk az órát. Tényleg meglepő, én is szeretem az együttest... Már becsengettek, igen, ilyen hamar. Köszönöm, visszhall!
Mindenki megmosolyogta a határozott fellépését. Rögtön szimpatikussá vált számomra. Végre a zene is abbamaradt, amit megkönnyebbült sóhajok követtek.
- Na, akkor kezdhetjük is - rakta le a "megmentő" tárgyat, majd összecsapta a tenyerét. - Egriné Gaál Edit vagyok, a gyerekeknek csak Edit néni. Idén én fogom tanítani nektek az irodalmat és a nyelvtant. Ebben az évben jöttem ide, a most 4 éves lányom születése előtt pedig a város másik iskolájában dolgoztam, úgyhogy még nem nagyon ismerem az itteni szokásokat. Nyilván tudjátok, hogy van ez a tehetségprogram, aminek a keretében a délutáni órákban mindenkinek a saját tehetségének megfelelő tantárgyból kell részt vennie ilyen alkalmakon. Ott mélyebben belemerültek egy-egy tananyagba, és többet fogtok tudni a többieknél. Októbertől lehet választani, ha jól tudom, nektek már minimum kettő tárgyat. Aki szeret versenyezni irodalomból, akkor annak feltétlenül a magyar tehetséggondozásokat ajánlom! Van valakinek valami kérdése esetleg?
Bianka nyújtotta fel a kezét.
- Igen...?
- Ki fogja tartani a magyar tehetségórákat? - érdeklődött.
- Nos, pont ő, Kádárné Nemes Nóra, akivel épp az imént beszéltem - mutatott mosolyogva a rádióra.
- De ő a némettanárunk - rökönyödött meg őszintén, majd hozzátette. - És az igazgató helyettese is.
- Nóra német-magyar szakos tanár. Nekem túl sok órám volt, már nem tudtam vállalni a ti délutáni gondozásotokat is - magyarázkodot, majd körbenézetta teremben. - Van még kérdés? Úgy látom, nincs. Szóval a mai órát ilyen bemutatkozós órának szántam, mindenki kap egy kis kártyát, amire a keresztneveteket kell felírnotok. Közben mindenki bemutatkozik, mi a hobbija, kedvenc tantárgya, stb. Kezdjük hátulról, és így jövünk sorban. Mondd a neved légy szíves!
Nézett elsőként Annamarira. Ő zavartan mosolygott, mert nem szeretett volna elsőként beszélni.
- Pherdi Annamária vagyok, sokan Aninak hívnak... hm, szeretek szervezni, kézműveskedni...
- Kedvenc tantárgy? - segített Edit néni.
- Háát... a matek.
A bunkók rögtön elkezdtek ezen röhögni. Oké, hogy nem a legjobb tanuló, de azért nem kell kiröhögni csak azért, mert egy nehezebb tantárgyat szeret.
- Dérili Roberta vagyok, 13 éves, szeretek úszni, és a kedvencem a tesi.
- Rendben, köszönöm. Következő pad?
- Én? - mutatott magára az új lány, aki egyedül ült. Akkor átkoztam magam, hogy miért nem mellé telepedtem le. Bólintott egyet a tanár. - Huh. Berje Alexandra a nevem, idén jöttem ebbe az iskolába...
- Ó, te is? Akkor már ketten vagyunk! - mosolyodott el kedvesen.
- Hm, igen. Szeretem a macskákat és szívesen teniszezem. Kedvenc tárgyam a tesi.
- Köszönöm - fordult a következő emberhez.
- Szecskei Szabolcs vagyok... - rágta a ruhája ujját a sötét hajú Szabi, szemét lesütve.
- Mit szeretsz csinálni?
- Öö.. hát..,
- Akkor mi a kedvenc tantárgyad?
- Hmm, - gondolkozott erősen, majd büszkén kivágta. - az osztályfőnöki! Ja, és a 8. a-ba járok!
Most már mindenki nevetett. Végül is, tényleg az ofőóra a legjobb. :)
Még egy csomó ugyanilyen bemutatkozás, pontosan 27. Eléggé unatkoztam, ezért közben felírtam a kártyámra vastagított
betűkkel a nevemet. De túl üresnek találtam, ezért az L derékszögébe egy olvasó lányt ültettem, az i pontját mosolygó nappá alakítottam, az n betűt épp egy ecset mázolta színesre, az a-ba pedig egy pici szivárvány rajzoltam. Ezek után még kiszíneztem halványan világoskékre a hátteret. Elégedetten szemlélgettem a lapom, mikor kicsengettek. Edit néni még gyorsan szép napot kívánt, majd átsietett a termünkkel szembeni tanári szobába.
Előkészítettem a német cuccomat, majd kikászálódva a padból nagyot nyújtóztam.
- Lina, tudsz nekem segíteni? - toppant elém az egyik srác, Csani. Ő elég rendes, jóban vagyunk, de inkább olyan haver, mint barát. Azt szeretem benne a legjobban, hogy nem zavarja, - sosem zavarta - hogy lány vagyok. Amikor a többiek még halál cikinek tartották egy lánnyal való beszélgetést, velem és Flórával ebédelt és nem volt ezzel semmi gondja. Bár tavaly megtudtam róla egy olyan dolgot, ami miatt megdöbbentem, mert sosem gondoltam volna, hogy igaz. Pedig az volt. Ettől függetlenül teljesen okés, ezért mosolyogva fordultam felé.
- Aha - feleltem vidáman. - Miben?
- Hát, tudod tegnap kicsit lemaradtam az órarendnél, úgyhogy hiányzik belőle - vakargatta a tarkóját elhúzott szájjal. - Ide adod a tiédet?
- Persze - kezdtem el turkálni a tolltartómban, majd felé nyújtottam a lapot. - Tessék!
- Köszi! - vette el, de azonnal bosszús képet öltött fel. - Ó, a fenébe! A tollat ott hagytam.
- Tessék, adok! - tettem a kezébe egy igen szép darabot.
- Öö... muszáj ezt? - forgatta az ujjai közt a rózsaszín virágos íróeszközt.
- Ahha - vigyorodtam el. - Nagyon szépen ír ám!
- Na, ezt még visszakapod - állt neki másolni a szokásos összevissza betűivel.
Közben odanéztem a helyére. Mellette Ottó ült, aki egészen érdekes stílust képvisel, mert eddig is hosszú, homlokába hulló, fekete haját a nyáron még jobban megnövesztette, és zöld-sárga csíkokkal színezte. A viselkedése is elég mogorva és gúnyos, nem is értem, Csanival mért barátok.
Mögöttük ült Alexandra, az új lány. Most is egyedül volt, a padja teteje felhajtva, ezért nem láttam, mit csinál. Valószínűleg előpakolta a németes könyveket.
Ekkor Csani visszaadta az órarendet meg a tollat is:
- Még egyszer kösz.
Már indult volna vissza a padjához, de megállítottam.
- Néztem az új lányt. Nem kéne oda menni hozzá? Olyan magányosnak tűnik... - merengtem.
- De, menjünk - egyezett bele visszafordulva.
- Miről fogunk beszélgetni vele? - ijedtem meg hirtelen.
- Na, gyere - húzott maga után a karomnál fogva a pad irányába. - Majd akkor kitaláljuk!
- Szia! - értünk oda mosolyogva. Vagyis többnyire én mosolyogtam, míg ő csak mellettem álldogált az ujjaival a fán dobolva.
- Sziasztok - nézett ránk meglepetten, felpillantva a füzetek halmaiból.
- Várod már a németet? - akartam elindítani a társalgást. Ó, mekkora hülye vagyok! Persze, hogy nem várja! Minek is várná?
- Hát.. aha - válaszolta zavartan.
- Nem rossz teljesen új suliba jönni, ahol senki sem ismer? - kapcsolódott be Csani is.
- Elég furcsa, de majd hozzászokom - rántotta meg a vállát. - Inkább a tanároktól félek.
- Na, tőlük mi is. Lett pár új tanárunk, meg a többségük amúgyis alapból horrorisztikus - fejezte ki magát olyan igazi csanisan.
- Azt mondtad, szereted a macskákat. Neked van is otthon? - jutott eszembe egy jó téma.
- Igen - csillant fel a szeme. - Kettő is! Képzeld, az egyik Hómancs, a másik Pille, és hamarosan születnek kölykök. Annyira várom már! Neked nincs?
- Nincs, de szerintem is aranyosak. Amúgy hogy fogod hívni a kicsiket? - érdeklődtem.
- Még gondolkozom. A Hópihe és a Mióka név tetszik, de azt sem tudom, hányan lesznek - magyarázta lelkesen Alexandra. - Neked sincs macskád? - fordult most Csanihoz.
- Nekem? Nincs, nem vagyok az a cicás fajta - vigyorodott el a feltevésre. - Viszont van egy golden retrieverünk, Ray.
- Szép neve van. Neked is van kutyád?
- Aha, három. Maya, Kópé, és Jerry - soroltam.
- Tényleg? Milyen fajtájúak? - kíváncsiskodott.
- Nagyon bonyolult - nevettem. - Jerry alaszkai malamut és akita inu keverék, Maya akita inu, Kópé pedig a kölykük, szóval... érted.
- Hű, tényleg kissé zavaros.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, mfélbeszakítva a beszélgetést. Gyorsan a helyünkre siettünk és vártuk a trombitarajongó tanárnőt. Hamarosan meg is érkezett a magas, hosszú, szőke hajú Nóra néni, elegánsan lépkedve a tanári székhez.
- Guten Morgen!*
Néhányan viszonozták a köszönést, de a legtöbben csak furán néztek ki a fejükből.
- Guten Morgen! - ismételte kissé hangosabban és erélyesebben.
- Guten Morgen! - zengte az osztály.
- Na végre. Azt hittem, már nem is tudjátok, mit jelent, úgy néztetek rám, mintha kínaiul mondtam volna - csóválta a fejét, majd újra átváltott németre. - Wer hat heutet Klassendienst?
Na, erre már mindenki értetlenül pislogott. Kivéve engem. Valamire jók a keserű nyár utolsó napjai is, amikor megkezdődik a költözés...
- Nem értitek? Pedig azt hittem, ennyire nem jöttök ki a gyakorlatból... Nem számít, akkor beszélek magyarul - sóhajtott lemondóan egy legyintéssel. - Azt kérdeztem, ki a hetes.
- Ottó - szólongatták a névsorban az elsőket. - Boti!
Erre észbe kaptak és kimentek a tábla elé.
- Osztály, vii... - kezdte Ottó tanár felé fordulva.
- Hékás! Azért a német jelentést megkövetelem! - szólt rá.
De mivel a fiú csak bután bámult rá, ezért Botond vette át a vezetést:
- Na, majd én. Akkor... Frau Lehrerin, ich melde Ihnen, die Klasse zum Unterricht bereit. Es fehlt... niemand.**
- Remek. Szóval, mi már ismerjük egymást, tudjátok, hogy nagyon szigorú és pedáns vagyok; és úgy gondolom, hogy a német nyelvtanulás elengedhetetlen. Az alapműveltséghez hozzátartozik az, hogy legalább egy idegen nyelven tudjon beszélni az ember. Ma leírjuk a szervezési feladatokat és beszélgetünk az eddig vett anyagokról. Láttam, hogy van egy új diák, őt arra kérném, készítsen egy névtáblát otthon, hogy útközben megtanuljam a nevét. Kinyitottad a füzeted, felírtad, hogy 1. óra, természetesen németül...
Ezt a mondatot egy csomó felszisszenés és "ajj, most elrontottam" morgás követett, majd hibajavítók sercegése hallatszott, de közben Nóra néni már szorgosan diktált, ezért mindenki lemaradt...
Csengetéskor örömmel csaptam össze a füzetem, sietve elpakoltam a németet, és felváltottam a következő órai cucccra, ami infó volt. Nyögve gondoltam Gyöngyi nénire, aki folytonos bénázásáról híres. Ezer történet és becenév kering róla, megszínesítve az unatkozó diákok életét.
Most nem én mentem Alexandrához, hanem ő jött oda hozzám:
- Szia... - próbálkozott félénken egyik lábáról a másikra állt és a szája szélét harapdálta. - Láttam az órarendemben, hogy a következő óra informatika, és nem tudom, melyik terembe megyünk meg ilyesmik...
- Szia - mosolyodtam el, majd felálltam. - Gyere, elkísérlek, megmutatom, hol van.
- Ó, köszi - mosolygott már ő is.
Kiléptünk a teremből, közben pedig elmagyaráztam, hogy merre van a terem.
- A harmadik emeleten van, a harmadik ajtó. Az órát egy Gyöngyvér névre hallgató nő tartja, aki elég furcsa, úgyis néz ki. Mindig régi, elnyűtt ruhákban jár, és folyton nevetségessé válik az osztály előtt, de soha nem érti, miért... Aztán persze kiakad, és próbálja fenntartani a nem létező fegyelmet kiabálással...
- Ja, szóval így értette az a fiú a horrorisztikusat - nevetett fel. - Hogy is hívják?
- Csanád - mosolyodtam el. - Csani.
- Ja, tényleg - bólogatott.
- Na, de már ide is értünk - mutattam a
zárt faajtóra. - Alexandra, hadd mutassam be elkövetkezendő nevetőgörcseidnek állandó helyét.
- Szandi - javított ki. - Hívj csak így. Igazából az Alexandra nevet ki nem állhatom - fintorgott.
- Ó. Oké, bocsi.
- Semmi baj, nem azért mondtam. Csak a jövőben maradjuk a Szandiban, oké?
Bólintottam. Hamarosan becsengettek, s mindenki odasereglett a zajtó elé cseverészni. Hangosan. Nem sokára megérkezett Gyöngyi néni. Rögtön elkezdte, hogy szépen a fal mellé kettesével kell állni, meeg ne lásson egy kilógó személyt! Persze senki nem vette komolyan. Hiába, akinek nincs tekintélye a suliban, az halálra van ítélve.
Besereglettünk a terembe továbbra is kiabálva.
- Na, tesszék abbahatni, ez itt nem piatsz! - kopogott a pálcájával a tanár. Keringenek legendák arról, hogy kiskorában ezzel verték, ezért azt hiszi, hogy az olyan "megfélemlítő" pálca. De vannak olyanok is, akik azt a történetet hiszik, hogy szimplán kivette a varázslós társasjáték dobozából. Ki tudja?
Mind e mellett még pösze is, szóval jó indokokat szolgál a gúnyolódására a nagyszájúaknak.
- Abba tesssszük hattttni - nyomkodták a fiúk a hibás betűket.
- Nosz, ma az informatikai terem szabálzatát iszmertetem - kezdett bele. Persze a többiek végig kuncogtak. Amikor a végére ért a szabályoknak (ne igyál, egyél, húzkodd a vezetékeket stb.), ciccegve nézte az ülésrendet.
- Nem jó! Névszorrendbe kell ülni! - "parancsolta".
- De mosszt mér? - nyafogtak a fiúk, direkt selypítve.
- Mert ha nem, akkor beszéltek!
- Így is-úgy is dumálunk, akkor nem mindegy? - fakadt ki Ábel, a legmagasabb fiú. Mondjuk volt benne valami...
- Nem baj, ít lesz ész kész! - tette karba a kezét Gyöngyi néni.
Szomorúan álltam fel Bianka és Szandi mellől, ami remek hely lett volna... :(
Névsorrendben fel kellett állnunk és oda fáradni egyesével a kijelölt helyre. Én megláttam, ki áll előttem. Koppány. Rendes, hallgatag srác, nincs vele semmi bajom. Hú, talán nem is lesz olyan rossz, hiszen mögöttem...
Igen, Flóra... volt. De most nincs itt! És akkor leesett... Ó, te jó ég! Nem tehettem semmi akkora rosszat, hogy ilyen nagy legyen a büntetésem! Én soha nem csúfoltam Gyöngyi nénit, ne tessék velem ezt tenni!! Nem, ezt nem tehetik meg velem..! Nem fogom tudni kibírni ezt az évet!! De úgy tűnik, muszáj lesz...
Szépen lassan megfordultam, hogy lassan szembenézhessek az éves végzetemmel, ami egy vigyorogva integető emberke képében lesújtani látszott...