Emlékképek
Tavaly a pünkösdi hosszú hétvége június elejére esett és számomra meglepően jól sikerült.
Nem vagyunk valami vallásosak a családban, ezért a pünkösdöt sem a templomban és régi hagyományok között töltöttük. Pálmi születésnapja június 2-án volt, amire pár szokásos kislányos ajándék mellé (könyv, CD, rajzos eszközök, stb.) még egy kirándulást is kért a Mátrába. Anyáék úgy gondolták, hogy szombaton elindulunk kocsival, teszünk egy nagy gyalogtúrát, utána megvacsorázunk, majd haza jövünk. Jó ötletnek tűnt, így előző este mindenki nagy kedvvel csomagolt össze pár fontos dolgot a nagy hátitáskánkba.
Pálmi teljes lázban égett, mikor elindultunk, odatapadt az üveghez, és az elsuhanó tájban gyönyörködött. Laurával jót mosolyogtunk rajta, hogy neki egy kisebb utazás is milyen nagy élményt jelent. Miután megérkeztünk a kis faluba, ahonnan szerettünk volna indulni, még bekaptunk pár falatot az útra hozott sült csirkéből, majd nekivágtunk a hegynek. Az idő is jó volt, az ég tiszta, a virágok, fák már virágba borultak, nagyon kellemes volt ebben a nyugodt légkörben sétálgatni. Pálmi is nagyon élvezte, ide-oda ugrándozott közöttünk, alig győzte megköszönni a lehetőséget a szüleinknek. :)
Este, öt óra tájban visszaértünk a faluba, ahol kerestünk egy csárdát, ahol ehettünk. A helyi emberek igazán kedvesek voltak, útba igazítottak minket egy finom ételeket kínáló étterembe. Miután mind az öten jól laktunk, zenére és árusok hangjára lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy éppen valami programsorozat zajlik a téren, ezért anyáék engedélyeztek nekünk még egy óra csatangolást a színpadok és bódék között. Rohantunk oda, ahonnan a dallam hangjai voltak kivehetők, de hamar otthagytuk, mert egy modern táncos produkció után (aminek a közepén értünk oda), csak népdalénekesek és hagyományőrző táncosok következtek, ami egyikünket sem érdekelt.
A bódék között sétálgattunk, Laura egy apró gyöngyös fülbevalót nézegetett, amit meg is vett, Pálmi pedig cukorkákat és egy ásványos gyűrűt választott (neki mégis csak több járt, ő volt az ünnepelt). Én két karkötőt néztem ki magamnak, hosszasan vacilláltam egy kagylós és egy hangjegyes között, végül már egészen az agyára mentem a testvéreimnek és az árusnak is, miszerint először nem nyilvánítottak véleményt, melyik a jobb, másodjára pedig (véleményem szerint) csak azért böktek rá az egyikre, hogy haladjunk már. Aztán meggyőztem magam arról, hogy úgyis csak ritkán hordanám őket, mert félnék, hogy elvesztem vagy ellopják, egy ilyen gyönyörűségnek pedig nem szabadna egy dobozkában porosodnia, szóval mindkettő a mogorva eladónál maradt, mi pedig visszaindultunk a kocsihoz, mert letelt az egy óra.
A hazafelé vezető úton Pálmi folyamatosan örömködött, a szerzeményeit mutogatta (és eszegette), végül még egy kis éneklésre is rábírt minket. Én valahol el is aludtam, elfáradtam a napban. Mire felébredtem, haza is értünk. Láttam, hogy Lauráék is elszunyókáltak, de ennek ellenére a húgom továbbra is mosolygott.
Másnapra terveztük a születésnapi "bulit". Tulajdonképpen csak Pálmi két legjobb barátnője volt hivatalos a programra, aminek a rendje egyelőre titok volt előtte. Anyáékat estére egy céges bálra hívták, ezért nem tudták vállalni, hogy egész nap vigyáznak a lányokra, Laura pedig már hetekkel ezelőtt elkéredzkedett egy nyár előtti shoppingolós napra a barátaival, hiszen most akarták beszerezni a fontos nyári kiegészítőket, ruhákat. Rám hárult a feladat, hogy elmenjek velük mindenfelé.
Úgy volt, hogy biciklivel elmegyünk kettőkor a barátokért, és onnan indulunk tovább a helyszínekre. Először a cserfes Szilvi, majd a vidám Réka házához indultunk, én kedvesen integettem, Pálmi pedig mindkettőjüket megölelte, és az előző napját ecsetelte. Szilvit jobban kedvelem, nem is tudom, miért. Talán mert ő olyan kis közvetlen, mindig jól elbeszélgetünk, ha kettesben vagyunk. Jobban hasonlít a hugimhoz, mint Réka.
Először a közeli ligetben lévő kis kalandparkba indultunk, ahol végigmentek akadálypályákon, falat másztak, íjászkodtak, kisállatokat simogattak, csapatjátékokban vettek részt más kisgyerekekkel, egyszerűen csak sokat mozogtak és nevetgéltek. Én többnyire utánuk mentem, néztem, hogy rendben vannak-e, nem estek el, nem verték meg más gyerekek, vagy... szóval, csak vigyáztam, hogy ne essen bajuk.
Következő állomásunk a mozi volt. Persze kellett vennünk olyan létfontosságú dolgokat, mint pattogatott kukorica és gyümölcsös üdítő. Kóláért is elkezdtek rimánkodni (elsősorban Réka), de megmondtam, hogyha nem akarnak 33 éves korukra lyukas, elszuvasodott fogakkal bíbelődni, protézist beültetni, akkor nem veszek nekik. Jó, nyilvánvalóan kicsit eltúloztam, de valahogy meg kellett győznöm őket az igazamról. Egy gyerekfilmet játszottak, rettentően élvezték. Én egy ideig néztem, de annyira nem tudott lekötni, ezért elővettem a magammal vitt könyvet, és a sötétben a betűket próbáltam kisilabizálni. A mese után a parkban ültünk addig, amíg a kinézett remek pizzázó ki nem nyitott. Ott folytattam a megkezdett fejezetemet, és néha felnéztem, hogy egyben vannak-e még a húgomék. Egyszer odajöttek hozzám, hogy mutassanak egy fagylaltost, aki eszméletlenül finom jeges finomságokat árulhat (Pálmiék fogalmaztak így), de erről is lebeszéltem őket, miszerint úgyis mindjárt vacsizunk.
Bezzeg ebbe nem nyugodtak úgy bele, mint a kólába, az étterembe vezető egész úton arról meséltek, hogy mennyire finom a fagylalt és arról, hogy mennyire igazságtalan ember vagyok, úgyhogy meg kellett ígérnem, hogy a pizzázás után visszamegyünk, és vehetnek az édességből. Erre teljesen elhallgattak, a rendelt pizzájukat is egy perc alatt bevágták, és még engem sürgettek, hogy haladjak már a sonkás-sajtos-kukoricás pizzám evésével, mert mielőbb fagyizni akarnak. Az ajándékokat is akkor adták át Pálminak, Szilvi, aki imád kézműveskedni, egy farmer tolltartót készített, rajta hármuk közös képével, Réka gyönyörű tollakat válogatott, amit majd beletehet a klassz, új ajándékába, közösen pedig egy barátság-ékszerszettel lepték meg, amiben három gyűrű, három karkötő, és három fülbevaló volt. Különbözőek, de mégis egységesek voltak. Olyan kis aranyosan adták oda huginak. :))
Siettünk vissza a parkba, ahol végre megkaphatták az annyira áhított fagylaltot. Réka mangós-dinnyés, Szilvi cseresznyés-málnás, Pálmi vaníliás-csokis ízesítésű fagyit kért. Én is elnyaltam egyet, még pedig egy kókuszos-csokisat. Imádom a kókuszt. :)
Ezután (már fél nyolc felé járt) hazakísértük Szilvit és Rékát, majd Pálmival mi is hazakerekeztünk. Otthon adott nekem egy puszit és elégedett-fáradtan rám mosolygott:
- Köszi!
*
Csoda, hogy a keddi naptól is valami jót, kedveset, élményekben gazdagot kívántam? Pedig nem azt kaptam. Nagyon nem.
Reggel az alaphangulatom sem volt valami rózsás, a hátam közepére kívántam az egész sulit, hiszen már nem is tanultunk, csak különböző programokat szerveztek a számunkra. Akkor például biciklivel kellett mennünk, mert gyalog túl hosszúnak ígérkezett a betervezett gyermekfalu meglátogatásához vezető út.
Reggel kedvetlenül pakolgattam, mert a családból egyedül nekem kellett a kerékpárral bíbelődnöm. A kutyák nagy örömmel fogadtak, körülugrándoztak, és ez a nagy szeretet sajnos a ruhámon is megnyilvánult egy-két újonnan szerzett, gyanús eredetű foltban... Elkezdtem ráncigálni a biciklimet, hogy kijöjjön a tározóból, de egészen nehezen sikerült. Közben Jerryéket is kellett hessegetnem, de végül sikerült kiszedni a járművet. Felszálltam rá, hogy elindulok, de nagyon különös volt rajta ülni, tekerni is alig bírtam. Szerencsére még csak az udvarban köröztem, amikor lepillantottam, és láttam, hogy a kerekeim bizony gyanúsan laposak. Szitkozódtam magamban egy sort, majd beballagtam a kerti kamrába, ahol a biciklipumpát tartjuk. Sajnos ez a kamra régen nem volt kitakarítva, így mire kijöttem, gazdagodtam még pár folttal és pókháló-maradvánnyal. Még szerencsétlenkedtem egy sort a kerekek felfújásával, aztán végre megindultam a suliba. Már nagyon gyorsan kellett haladnom, hogy biztosan beérjek.
Kipirultan érkeztem meg az épületbe, majd gyorsan fellépcsőztem a termünkbe. Ott Flórával beszélgettem egy kicsit, de egy hang félbeszakított. Odajött hozzám a fiú, aki abban az évben rendkívül sok fejtörést és bánatot okozott nekem. Pénteken még többet piszkálódott és folyton egy csinos lányt dicsérgetett nekem. Na, kit? Persze, Erikát, ki mást.
- Te voltál suliban pénteken?
Akkor lefagytam. Oké, hogy bánt, oké, hogy megkeseríti az egész napomat, de erre még nem is emlékszik? Ennyire nem számítok neki egyáltalán - semmit? Eszti néni ragadott ki a kábultságomból, hogy szólt az osztálynak, kéne indulni a díszterembe valami beszédet meghallgatni. Csendesen lépkedtünk Flórával az udvaron, ő néha szólt pár szót, de legtöbbször hallgattunk. Gondolataimba merülve mentem, annyira elábrándoztam, hogy majdnem egy madár engem talált el a... khm, ürülékével. Még jobban bebizonyosodott, hogy az a nap nem valószínű, hogy szép lesz. És nem is lett az.
Amikor megérkeztünk a melléképületbe, mindenki helyet foglalt a nagy teremben. Mögénk két nagyszájú srác ült le, Ádám és Dávid. Őszintén szólva halványlila gőzöm sincs arról, mégis miről szólt az előadás és kik beszéltek. Csak az a mocsok, az a piszok, az a szemét járt a fejemben. Hogy lehet valaki ekkora disznó? És én miért vagyok ilyen ostoba?
- Hé, te, Lina! - suttogtak a hátam mögött. Elfojtott röhögés is hallatszott.
- Mi van? - fordultam hátra a székemben kissé féloldalasan.
- Tiszta barna a hátad - vigyorogtak kárörvendően. Na tessék! Még ez is.
- Hol? - tapogattam a hátamat, ahol a foltot sejtettem.
- Azt onnan nem fogod tudni leszedni - nézett rám lesújtóan Ádám.
- Nem mondod! Tudom - dühödtem be én is.
- Akkor mit fogdosod? Na, most mondj valami okosat! - piszkált továbbra is.
Teljesen elképedtem. Ezeknek meg mégis mi bajuk?!
- Nézd, mindjárt elbőgi magát.. - suttogott Àdám Dávidhoz hajolva, de úgy, hogy én is biztosan halljam. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy lehet, hogy mindjárt sírtam volna, de annak egyáltalán nem ő és az a hülye barna folt az oka, hanem az, ami egész idő alatt bántott.. Flóra lépett közbe:
- Tudjátok, néha akkora gyökerek vagytok!
Én magamban dohogtam tovább, Flóra pedig szikrázó tekintettel méregette őket. Aztán engem figyelt.
- Ne is törődj velük! Bunkók és kész! És nem is olyan nagy az a csík.
"Igazán teszek arra a csíkra... Engem csak Ő érdekel..." - gondoltam magamban. Hamarosan véget is ért az előadás és visszaindultunk a termünkbe tízóraizni, hogy utána indulhassunk a gyermekfaluba. Akkor áttelepedtem a székemről a Flóra melletti üres helyre és elkezdtem kicsomagolni a szendvicsemet. Nem bírtam volna még akkor is elviselni a piszkálódásait. Milyen kis naiv voltam...
- Kis törpike! - kiabált nekem, mert ez lett az én becenevem, ahogy ő hívott. Persze Dalmácska is kisebb volt nálam, persze őt nem törpözte le... - foltos a pólócskánk?
Nagyon elegem lett. Lecsaptam az asztalra a kajámat és kirohantam a teremből, mert nem akartam, hogy a szeme láttára csorduljanak ki a könnyeim. Csak rohantam a folyosón, közben Flóra is vágtatott utánam, hogy mi bajom, nekem meg csak az lebegett a szemem előtt, hogy még idejében elérjem a mosdót, és ne a folyosó közepén álljak neki bőgni. Végre elérkezett az a pillanat, és remegő kézzel magamra zártam egy fülke ajtaját, majd egyszerűen lerogytam a fal mellé, átkaroltam a térdeim, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.
A fejemet a hideg csempének döntöttem és igyekeztem csillapítani a zokogásom. Miután úgy éreztem, képes vagyok újra mindenki szemébe nézni és nem kapok több sírógörcsöt, felkeltem a padlóról és - úgy téve, mintha csak rendeltetésszerűen használtam volna a fülkét - meghúztam a vécé zsinórját. Kinyitottam az ajtót, és megszemléltem magamat a tükörben. Kissé látszott rajtam az elmúlt pár perc, ezért hideg vízzel locsolgattam az arcomat, de ezzel csak azt értem el, hogy a dörzsöléstől még pirosabb lett.
Lassan visszaindultam a termünkbe. Flóra időközben megunhatta a várakozást, mert nem állt ott az ajtó előtt. Az osztály elé érve elmerengtem azon, hogyan is menjek vissza a helyemre. Úgy döntöttem, kint várom meg, amíg elindulunk a túrára. De Levi kinézett az ajtón és meglátott, ezért nem maradhattam ott, mert elég hülyén néztem ki úgy ott egyedül.
Vettem egy mély lélegzetet és ráültem az egyik székre, miközben Flóra aggódva vizslatott. Én a szendvicsemre meredtem:
- El is ment az étvágyam..
- Nekem is - értett meg, és azonnal ő is elrakta a tízóraiját. Az a piszok viszont megint nem állhatta meg szó nélkül a visszatérésemet.
- Mi van, csak nem hánytál? Megártott a kaja?
Elképedtem. Hát ennyi logikája sincsen??! Megbánt, erre kirohanok a teremből a mosdóba, erről pedig az jön le neki, hogy valami sürgős dolgom akadt ott. Ellepte az agyamat a vörös köd, mert nagyon bedühödtem.
- Tudod mit?! Légy szíves, rohadj meg! - vágtam a képébe, majd gúnyosan elmosolyodtam. - Ja, bocs, hiszen nem is tudsz, mert már egy rohadék vagy!
Ekkor szólt Eszti néni, hogy indulunk, amiért hálát adtam. Felkaptam a táskámat és gyorsan az ajtó elé sorakoztam Flórával.
A látogatás nagyon jól sikerült, adtunk és kaptunk ajándékokat, készítettek nekünk egy kis csapatversenyt is, szóval a nap további része normálisan alakult. Majdnem sikerült kizárni a gondolataimból Őt is. Majdnem.
Mikor hazaértem, egyszerűen ledobtam a táskámat és zenét hallgatva egy könyvet olvasgattam. Miután egy kicsit már untam magamat, elkezdtem rajzolni, de nem tudtam befejezni a tervezett képet, mert beesteledett, és mennem kellett aludni.
Miután végeztem a fürdőszobában, átvettem az utcai ruhát pizsamára, és magam elé téve nézegettem a cuccokat, felvehetem-e máskor is, vagy keletkezett rajta olyan folt, amiről eddig még nem tudtam és emiatt mosásra van ítélve. A nadrágomon nem láttam semmit, ezért a pólót vizsgáltam meg. Igen, ott volt rajta az az átkozott csík, viszont más is, ami miatt dühös lettem. Bár nem tanulok angolul, pár alapszót azért ismerek. Például a pólón szereplő FOREVER HOPE szavakat. Örök remény.
Mert szerethet mást, kicsúfolhat, megalázhat, széttéphet, sárba tiporhat, ordibálhat, piszkálhat, röhöghet, de én attól még ugyanúgy szeretem... És ugyanúgy él bennem a remény, hogy egyszer majd az álmom valóra válik...
Az volt az a pillanat, amikor dühödten a szennyes kosár mélyére hajítottam az átkozott felsőt, hogy soha többé ne kerüljön a szemem elé...
