8. fejezet

Mindenképpen csalódás

A médiaórából gyakorlatilag semmit sem hallottam. Hatalmukba kerítettek az emlékek. Nem hittem el, hogyha valami eszembe jut a tavalyi évvel kapcsolatban, akkor megállíthatlan áradatként követi őt ezeregy másik gondolat. Fáradtan beletúrtam a hajamba és egész egyszerűen csak otthon akartam lenni, aludni vagy egyszerűen csak lenni. És mindeközben az az érintett személy ott ült a közelemben, csupán néhány méterre. Csak ezt az évet bírjam ki valahogy, aztán jön a gimi, és tiszta lappal kezdek. Igazán várom már azt a percet.
Suli után hazabotorkáltam valahogy, egyedül, Flóra hiányát érezve. Úgy éreztem, egyre jobban hiányzik, és tehetetlen vagyok. Küldjek SMS és e-mail halmokat? Mi értelme, úgy sincs ideje válaszolni. Majd egyszer talán, novemberben ír...
Azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan nagyon elfoglalt, nehéz a beilleszkedés, az elfogadás. Minden nap érzem én is ezt, hiszen a legtöbb osztálytársam emberszámba se vesz. 7 év ismeretség után nehéz meggyőzni őket arról, hogy nem vagy az a sírós, stréber kiscsaj, akinek gondolnak.
Ilyen gondolatokon tipródtam otthon is, ebédelve, este, lefekvéshez készülődve. Azzal a meggyőződéssel aludtam el, hogy bizonyára holnap minden sokkal jobb lesz...
*
Reggel egy szürkés pólót húztam fel fekete Something i need felirattal, alá pedig egy hosszú szárú fekete nadrágot, fekete sportcipővel. Amikor megláttam az órarendemben a dupla tesit jelző szimbólumot (izzadó kisgyerek focilabdával a hóna alatt), ösztönösen elhúztam a számat. Kedvenc tantárgyamból is új tanárra lehet számítani, ezért a fantáziám rögtön megindult. Ha oltári szerencsém van, egy állandóan ordítozó, kopasz, szőrös fülű, magas teljesítményt elváró, buzgó óriást kapunk, aki egyszerűen nem fogja tudni megérteni, hogy én 18 méternél nem tudom messzebbre hajítani azt az átkozott kislabdát.
Sóhajtva kanyarítottam a vállamra a szürkéskék színű tornazsákot, és leballagtam a konyhába. Apu éppen a reggeli teáját kavargatta és egy törtélmi témájú újságot lapozgatott.
- Szia! - vettem le egy poharat a polcról, majd adtam egy puszit az arcára.
- Szia! Nem eszel valamit? - érdeklődött, látva, hogy csak narancslevet öntöttem magamnak és nem szándékoztam a spájzba indulni.
- Á, nem, nem kérek most semmit - legyintettem a pultnak támaszkodva.
- Milyen sötétbe öltöztél ma - mért végig kritikus szemmel.
- Komor a hangulatom - rántottam meg a vállam.
- Nem akarsz egy színes sálat felvenni? Azok igazán jól állnak.
Meghökkenve néztem rá. Még a végén az apám fog nekem divattippeket adni.
- Jól van, nem kell így nézni, csak ajánlottam. Egyébként vettem nektek szendvicset, majd tedd el - mélyedt vissza az újságjába.
- Köszi - cipzároztam ki a táskám, majd beleraktam az alufóliába csomagolt ennivalót. - Ma is el tudsz vinni kocsival?
- Ami azt illeti... - vakargatta a feje búbját. - Kérdezd meg anyádat.
- Naaa - hőbörögtem. - Ilyen gyorsan le lettem passzolva?
- Bocs, sietek - húzta be a nyakát és bedobált mindent a mosogatóba. Az újságot is. - Legyél jó! - veregette meg végül a karomat.
- Igyekszem - sóhajtottam, lesöpörve a ruhámról a fésülködésnél odatapadt hajszálakat.
Elindultam felkeresni másik szülőmet. Laura szobájában kisebb káosz uralkodott, anya az ajtóban állt csípőre tett kézzel. Ez soha nem jelent jót.
- Nem, nem engedem. Hányszor mondjam még? - dobolt a lábával a padlón.
- De anyaaa! Ne csináld már! Nem is olyan vész! - könyörgött Laura.
- Nem. Nem veszed fel és kész! - tette karba a kezét dacosan.
- Miért nem? Ne legyél már maradi!
- Nem vagyok az! De nem hagyom, hogy lejárasd magad mások előtt! Ennyi erővel egy övben is mehetnél!
- Akkor nem megyek suliba! - vettette fel az állát.
Anyán egy pillanatra átsuhant, hogy marhaság ez az egész, de aztán ő is bedurcázott.
-Rendben, csinálj csak azt, amit akarsz! De ne várd, hogy majd én bemegyek az igazgatóhoz! Intézze el apád, őt úgyis jobban szereted!
- Mi van velem? - futott be az említett személy.
- Beszélj vele! Rám nem hallgat, pedig én.. De mindegy, mondd meg erről a szerelésről az őszinte véleményedet! - húzta elő a fényre a tesóm. - Nézd meg! Ki fogják csapni.
Akkor tisztára lefagytam. Laurán egy extra mini sort feszített és egy pánt nélküli, néhány helyen igen hiányos topban. Te jó ég.
- Na jó, akkor nekem mennem kell, mert elkések - köszörülte meg a torkát apa, és előhalászta a zsebéből a kocsikulcsot. Láthatólag menekült volna ebből a szituációból.
- Akkor várd meg, amíg ezzel a gyerekkel kezdek valamit. Őket is el kéne dobni a suliba - simított egyet a homlokán anya.
- Miért nem te viszed el őket? - ráncolta a homlokát. - Neked is van autód.
- Tegnap bevittem a szerelőhöz. Nem hűt rendesen - magyarázkodott anyu.
- Várjunk csak... - kezdett el kidagadni egy ér a homlokán, ami pedig apánál nem jelent soha jót. - Mindjárt itt a tél, minek neked hűtés?!
- Mert még meleg van! - érvelt anya.
Ezen még egy jó darabig elvitatkoztak, mire én észhez tértem a sokkos állapotomból, és a tesóm felé fordultam.
- Miért csináltad ezt? Te nem ilyen vagy. Miért kell mutogatni magad? Csalódtam benned - fordítottam el a fejem.
- Attól még, hogy te ilyen lehetetlenül nyomi vagy, nem kell engem leszólni - vágta a képembe. Én a megdöbbenéstől szóhoz sem bírtam jutni. Éreztem, hogy a szememet elfutja a könny.
- Inkább vagyok ekkora nyomorék, mint hogy úgy nézzek ki, mintha az utcasarokról szalajtottak volna...
Ekkor toppant be Pálmi összegubancolódott hajjal, kezében pár színes hajgumival. Legalább volt mivel lekötni magamat, gyorsan készítettem neki egy kontyot, hogy ne látszódjon annyira a fésülés hiánya.
Végre anyáék is megbeszélték a dolgokat, adtak Laurára egy hosszú szárú nadrágot egy hosszú ujjú pólóval, vastag pulóverrel. Mindenki indulásra készen állt, így bezártuk az ajtókat, lementünk a garázsba, és elindultunk.
Az úton mindenki magában puffogott valami miatt. Anya Laura és apa miatt, Pálmi amiatt, hogy gyakorlatilag mindenki elfeledkezett a létezéséről ma reggel, Laura az összeállítás átvétele miatt, én a beszólása, na meg a ruhája miatt, apa pedig a szerinte felesleges pénzkidobás néven futó klímaszerelés és - mint hamarosan kiderült - a tesóm ruhája miatt is. Nem sokáig bírta a csendet, kifakadt:
- Mégis honnan vetted azt a förmedvényt? Én arra biztosan nem adtam pénzt! - nézett a visszapillantóból Laurára.
- Ami azt illeti - kapta fel a fejét anyu is. - erre én is kíváncsi lennék.
- Ha annyira érdekel, elmondom, egy barátomtól kaptam - bámult ki az ablakon a reggel "elrontója". - Az volt a kérése, hogy ma húzzam fel.
- Az a barát... Csak nem fiú?! - ráncolta a homlokát apu, majd az egekig szaladt a szemöldöke.
- Igen, képzeld, egy fiú! Nem lehetnek fiúbarátaim? Most mit vagytok úgy oda?
Néztem, csak néztem ezt a lányt. Ki ez? Ez nem lehet az én álmodozó, jófej nővérkém. Hová lett a szerdai énje? Én csak egy hülye ruha miatt toporzékoló hisztis kamasz libát látok; aki feladta az eddigi értékrendjét.
- Tizenhét évesen inkább a továbbtanulásra kéne koncentrálnod, nem holmi ostoba fiúkra meg ócska ruhákra!
- Ez az! Tizenhét éves vagyok és ilyen rövid pórázon tartotok! Engedjetek már élni! Kezd elegem lenni a folytonos jókislányságból - forgatta a szemeit, majd nyomatékosan hozzátette. - Mellesleg... Xavér nem ostoba. Kitűnően értesült a fontos dolgokról...
Mi a...?!? Ez a bizonyos Xavér tette buta libává a nővérem? Azt hittem, valami normális lovagról van szó...
- Xavér? - vontam fel a szemöldököm.
- Hű, igazán bonyolult a neve, igaz? - ironizált.
- Ez nem vicces - csóváltam a fejem.
- Ez tényleg nem az. A te bénázásod a röhejes.
- Lányok, befejezni a marakodást! - ripakodott ránk anyu. - Amúgy meg... csak nem Dorlein Xavérról beszélsz? Az egy.. - keresgélt a megfelelő jelző után, de feladta. Időközben megállt a kocsi a sulink előtt, így kénytelen voltam kiszállni, nem hallhattam a párbeszéd további folyását. Elköszöntem egy rideg "Sziasztok!"-kal, (ami igazából csak anyuéknak szólt, de ez már igazán részletkérdés...) majd Pálmit karon fogva besiettem az épületbe.
Hallgatagon lépkedtünk felfelé, amíg meg nem törtem a csendet:
- És te.. te mit gondolsz Laura hisztijé... vagyis a ruhájáról - javítottam ki magam.
- Engem különösebben nem érdekel. Ha neki ez tetszik, akkor csinálja - vonta meg a vállát.
- De hogy nézett ki! Tisztára kinn volt mindene! - törtem ki.
- Talán ez az. Túlságosan tiltanak neki mindent, ezért ki akar törni. Vagy nem tudom. Mindenesetre az ő dolga. Lehet, hogy hagyni kéne, hadd csinálja, amit szeretne, aztán csak rájön, hogy tévedett - érvelt a tesóm, majd egy puszival elköszöntünk, és mindenki ment tovább a saját terme felé.
Azon agyaltam, amit mondott. Valószínűleg igaza van, és hagyni kéne kicsit érvényesülni a tesóm. Bár eddig nem úgy tűnt, mint akinek gondja lenne az eddigi életével... Ezen rágódva nyitottam ki az ajtónk, majd szétnéztem. Úgy igazából.
Csoportokba verődve beszélgettek az osztálytársaim, jól láthatóvá téve a klikkeket. A fiúk nagyjából egy helyen tömörültek, természetesen a négy cseverésző, menő lány mellett. Ők alkották a legnagyobb csoportot a teremben. A többi fiú együtt beszélgetett egy másik sarokban, rájuk az jellemző, hogy mindenki barátja mindenkinek. Hát ja. Jó nekik.
Aztán ott voltunk mi, akik vagy nagyon jó tanulók vagy nagyon rosszak. Roberta, Bianka, és én képviseltük a jó diákokat, míg Ani, Hanna, és Enikő inkább rossz jegyekkel gazdagodtak. Mégis összetartottunk, mert volt bennünk valami közös. Mi voltunk a legnormálisabbak. Ott van még Titi és Lenke, ők ketten legjobb barátnők, nagyon nem vegyülnek senkivel, szinte csak egymással beszélgetnek. Ők is elég rendesek, csak nagyon félénkek és halkak. Még nálam is jobban.
Végül ott van az a részleg, amiben azok vannak, akik igazából sehova nem tartoznak. Meg nem értett művészlelkek, vagy csak csupán képtelenek alkalmazkodni. Ott van Dominika (Nusi, jaj), Saci és valahogyan most Szandi is.
Én Biankáékhoz csatlakoztam, bár Szandival is szívesen beszélgettem volna, csak nem abban a társaságban. Pár perccel később be is csengettek, mire belépett a biológia tanárnőnk, Kiss Kálmánné. Szigorúan így hívatja magát, valószínűleg azért, mert furcsa keresztnevet adhattak neki, amiért rendesen furdal is bennünket a kíváncsiság, de eddig még nem derült ki, milyen névre is hallgat eredetileg.
Eszméletlenül szigorú, rövid, tarkóig érő, fekete haja van, drótkeretes szemüvege felől kegyetlen pillantásokat lövell felénk, mely ritkán szokott megenyhülni. És igen, ezért mindenki imádja a bioszt, naná.
Lecsapta a mappáját az asztalra (fekete, vastag, szürke gumival, ami ritka ronda és amit ritkán enged ki a kezéből, amiért mára már a védjegyévé vált), aztán eszébe juthatott, hogy nem kéne letenni, ezért rekordgyorsasággal fel is kapta. Szigorúan végigmérte a társaságunk, majd intett, hogy üljünk le.
- Na, emberek - kezdett bele szövegelésébe a sajátos megszólításával, amivel mindenkit felruház, mert mindenkire igaz. - biztosan jól telt a szünetetek, de nem akarok hallani róla. Amit akartatok, már elfecserésztétek a barátaitoknak, de engem az nem érdekel, ha lebarnultatok, vagy ha limonádét ittatok a tengerparton, csupán az, hogy ki emelte magasabb szintre a tudását a biológia tudományában. Na, lássam, ki?
Mindenki lapított. Majd még a szünetben is a biosz könyvet fogom magolni, hogyne.
- Na, de egy díszes társaság vagytok ti - dohogott, ideges nyakrángások kíséretében és olyan erősen markolta a mappáját, hogy szinte elfehéredtek az ujjai. - de beszéljünk másról. Látom, ha az osztály szellemében nem is, de létszámában gyarapodott. Remek. Szereted a biológiát? - szegezte egyenesen a kérdést Szandinak. Semmi mi a neved, vagy én ki vagyok, hanem rögtön a 'lényeg'. Phf, jellemző.
- Öhm, igazából én.. vagyis... egészen..talán, khm, ami azt illeti... - dörzsölte nyakát zavarában, annyira meglepődött a hirtelen feltett kérdéstől.
- Ne makogj már, ember, hanem beszélj! - ordított magán kívül, ami újdonsült osztálytársnőmet is helyrerázta.
- Na-nagyon - bólogatott engedelmesen.
- Valóban? - emelte meg szemöldökét a tanárnő. - Remek. Ez remek. És milyen jegyet kaptál belőle?
- Hát, négyest... - húzta be a nyakát, előre félve a reakciótól.
- Kár, nagy kár. Éppen ki akartalak hívni felelni, mert ma egy kiváló diákot akartam meghallgatni... De sebaj, majd lesz valaki más.
Erre mindenki lesápadt és iszonyatos sebességgel kezdte el lapozni a tankönyvet az év eleji ismétlésnél, remélte, hogy egy perc alatt beleszáll a fejébe a tavalyi tananyag...
- Nem mondtam, hogy nyissátok ki a tankönyvet! - harsogta. - Mindenki nyugodjon le! Ma nem felelünk szóban, emberek.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szánkat. Szinte hallani lehetett, hogy a kövek leesnek mindannyiunk szívéről.
- Na, emberek, MOST kinyithatjátok a munkafüzetet, egy-kettőre oldjátok meg az első kettő oldalt! Gyerünk, emberek! Csupán kilenc feladat, ez mind semmi! Dolgozhattok csoportokban is, a lényeg csak az - emelte fel a hangját vészjóslón, majd suttogásra leengedte. -, hogy csend legyen.
Na már most. Hogyan lehet csapatban CSENDBEN dolgozni?! Egy ideig bámultam a feladatokra, aztán oldalba böktem Biankát.
- Te... - fogtam halkra, nehogy ránk szóljanak. - Ezt mi már vettük?
- Hát... lehet, de nekem nem rémlik - tárta szét tanácstalanul a karját.
- Megcsináljuk együtt? - kérleltem, mert bioszból nem vagyok az élen.
- Ketten csak többre jutunk - bólintott rá.
Pár perc után Kiss tanárnő ellenőrzésre adott jelet (vagyis elordította magát, hogy tollakat le, zöldre válts, mindezt tündéri hangon), mire mi elégedetten hátradőltünk. Sikerült befejezni, méghozzá nem is olyan rosszul.
Miután az utolsó feladatot is kijavítottuk (csak két hibánk lett, szóval megmaradt a fejünk, nem úgy, mint Hanuéknak...), így szólt a tanárnő:
- Rendben, emberek, akkor elpakolhattok mindent az asztalról..
- Vége az órának? - kérdezte reménykedve Koni.
- Várj csak, még azért nem. A java még hátra van.
- De már csak tizenhat perc van... - ráncolta a homlokát az órára nézve.
- Igen - vicsorgott (én kezdek félni..), majd meghűlt az ereinkben a vér a mondat további részétől. - Pont elég egy röpdolgozatra!
Te jó ég. Ez a nő beteg. De nagyon.
Kiosztotta a lapokat, mire mindenki kétségbeesetten forogni kezdett, hogy mégis kitől kérjen segítséget. Ugyanaz a kilenc feladat állt ott is, mint a munkafüzetben, csak ez mégis jegyre ment! Biankához meg csak nem kukucskálhatok át! Aztán összeszedtem magam és egyszerűen a rövidtávú memóriámra támaszkodtam, majd újra kitöltöttem a sorokat. Hamarosan megszólalt a csengő és ezzel egyidejűleg a tanár is megindult beszedni a dolgozatokat. A legtöbben nem ellenkeztek, hanem csak sóhajtva hátradőltek olyan 'úgysem tudtam semmi értelmeset írni' stílusban. Én idegesen játszadoztam a tollammal, majd előkaptam a matek cuccom. Megvártam, amíg Kiss Kálmánné kemény lépteivel kimegy az ajtón és csak aztán kerestem meg Szandit.
- Na, hogy ment a dolgozat? - érdeklődtem.
- Á - legyintett. - katasztrófa.
- Hát, nekem sem volt könnyű dolgom.
- Ez ki?! A nevét sem tudom, de máris utálom - berzenkedett.
- Kiss Kálmánné. Keresztneve nincs. Vagy csak jól titkolja - magyaráztam
- Ennek van férje?! Azt hogy? Szegény pasas.. bizti kényszerítette a házasságra ez a nő - csóválta a fejét.
- Meglehet - nevettem.
- Figyelj.. Nusiék integetnek, hogy menjek... - nézett el a hátam mögé. - Nem jössz?
- Á, ott vannak Biáék, velük elleszek.
- Hát ok - bólintott, majd Saciék felé futott és szorosan átölelték egymást, miközben Szandi kiáltott. - Hát úgy szeretlek titeket, tesókáim! Áj láv júúú!
- Valakinek el kéne mondani neki, hogy a 'you' ez esetben téged jelent és nem titeket - sodródott mellém Bia.
- Nem ártana - bólintottam, bár az eszem már máshol járt. Én és Szandi. Olvasás és shoppingolás. Könyvek és ruhák. Kifejező és rövidítésekkel teli beszéd. Maximalista és flegma. Összeférhetetlenek.
Kezdett bebizonyosodni számomra, hogy nem igazán leszünk jó barátnők. Ő Dominikáékhoz tartozik. Miután ők felkarolták, megtalálta a helyét. Olyan, mint ők. Úgy viselkedik, mint ők. Úgy beszél, mint ők. Tőlem már idegenkedik, mint... ők. Ez van. El kell fogadni és felismerni, ha feleslegessé válsz egy ember számára...
Ez az eset mindenképpen tanulság volt.. és mindenképpen csalódás.