9. fejezet

Egy igazán különös tesi óra eltérő benyomásokkal

A második órán Barnabás bácsi sehogy sem értette, hogy most miért nem jeleskedünk matekból. Senki nem aktívkodott, a legtöbben csak meredtek maguk elé. A jobb tanulók a biosz doga miatt amortizálódtak le, míg a rosszabbak alapból csak bambulnak az ablakon kifelé normál esetben is. Hamarosan a tanár is megunta a tétlenséget és szóvá is tette:
- Mi van veletek? Miért nem jelentkezik senki? Túl nehéz ez a feladat? - aggodalmaskodott.
- Tulajdonképpen... - kezdte Levi, de valaki beleszólt.
- Ez a piszok dolgozatot íratott - nyafogott - természetesen - Erika, állába támasztott kézzel. - Az első óórán!
- Igen, és ez tök izééé! - nyávogott tovább ebben a stílusban Detti.
- Hát, sajnálom - vakargatta a tarkóját zavartan. - De ki volt ez? Az én kollégáim nem ilyenek.
- Ó, Barnabás bácsi még nem ismeri az itteni tanárokat... - jegyezte meg Dávid legyintve.
- Kiss Kálmánné, kedves biológusunk csinálta ezt! - ordított be Szandi.
- Na, jó, majd próbálok beszélni vele... De kérlek, most igyekezzetek, mert ugyan nem ma, de hamarosan matekból is írni kell!
Ezzel át is lendültünk a témán, folytattuk a megkezdett egyenletet. Ajj már. Fene akar írni témazárót...
A szünetben Biankával felsiettünk a kémia terembe. A kémiát különösen utálom, egyrészt a tanár miatt, másrészt meg... kit érdekel, hogy mennyi neutron meg elektron van a klórban?! Teljesen felesleges. Mitől lesz nekem jobb, ha fel tudom írni a kétatomos molekulák szerkezeti képletét?
Szóval a szokásosan nagy jókedvemmel indultam neki az órának. Hamarosan a tanárnő is megérkezett, kissé fújtatva.
- Sziasztok! Na, hadd nézzelek titeket! Sokat nőttetek. Van új osztálytárs? Á, már látom is! Jól elbújtál, bogaram! - pipiskedett, hogy jobban hátra lásson. - Hogy hívnak?
- Berje Alexandra.
- Hogy hogy? - ráncolta a szemöldökét értetlenül.
- Berje Alexandra! - kiabálta.
- Á, jól van, értem, bogaram. Szóval Alexandrrrrra - pörgette meg az r betűt hosszan.
- Igen, de röviden csak Szandi - láttam, hogy kiütközött az arcára az undor.
- Én Kellerné Vass Helga lennék, kémia és biológia szakos oktató. Na, most hogy ilyen szépen bemutatkoztunk, ahogy kell, indulhat az ismétlés! Ma viszont nem igazán fogok tudni beszélni, mert be vagyok rekedve, fáj a torkom - köhécselt párat.
Mi meg nyögdécseltünk egy sort. A kémiai reakciókkal kezdtünk, bumm, bele a közepébe, egy pont elég nehéz anyagba, ami miatt mindenkinek elmegy a kedve minden további kémiázástól. Járt körbe Helga néni, lelkesen magyarázott mindaddig, amíg meg nem állt benne az ütő Pali padja felett.
- Kisfiam! - rivallt rá öblös hangon.
- Öhm, igen? - húzta be a nyakát félve. Nem értette, hogy most mégis mit rontott el. Ami azt illeti, mi sem.
- Ez meg mi??! - kapta fel a padról a füzetet és meglengette a fiú orra előtt.
- Hát, öhm, a magnézium és az oxigén kémiai reakciója - hebegte.
- Nagyon vicces vagy, kisfiam - csak úgy sütött a hangjából a gúny. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban. - De mi ez??
- A kémia füzetem? - kérdezett vissza totál tanácstalanul.
- Igen. És kis alakú. És nekem nagy alakú kell. Miért nem olyan? - csapkodott a tanár.
- Ez még a tavalyi - igyekezett javítani a helyzeten a srác, de csak még tovább rontotta.
- De már tavaly is megköveteltem a nagy füzetet! Szóval egész évben ilyen volt?! - üvöltött felháborodottan Helga néni.
A legtöbben csendben ültünk és igyekeztünk egybeolvadni a paddal, nehogy legközelebb minket ordítson le, de természetesen a fiúk annak a rendje és módja szerint csak röhögtek szegény Pali nyomorúságán.
- Hát igazán szégyellheted magad, kisfiam. A gimnáziumban biztosan nagyon fognak örülni neked - vágta le nagy erővel a füzetet az asztalra. - Ó, bocsánat, hogy is gondolhatnám azt, hogy téged felvesznek bármiféle gimnáziumba? Örülhetsz, ha egy béna szakiskolába bekerülsz. De már előre sajnálom a tanáraidat - vetett rá még egy vészjósló pillantást, majd visszafordulva a táblához tovább magyarázott. - Na, szóval, akkor a hidrogén melyik főcsoportban van? - nézett jelentőségteljesen Hannára.
- Öhm, a harmadikban? - próbálkozott.
- Az elsőben! - ordított Helga néni. - Nézz már fel arra az átkozott periódusos rendszerre, ott van minden! Miért nem tudjátok ezeket az egyszerű dolgokat?! Ez alap műveltség!
Az óra kábé ilyen stílusban folytatódott tovább és még pár ember kissé le lett ordítva, mire az anyag végére értünk, és megtudtuk, hogyha a vízbontásnál 12 g oxigén keletkezett, akkor eredetileg 13,5 g vizünk volt. Nagyszerű.
Az óra végén halk, elernyedt hangon bejelentette:
- Haj, már megint berekedtem - köhécselt fájósan.
Mi megint alig bírtuk visszafojtani a kitörni akaró nevetést. Vajon mitől fájdulhatott meg a torka? Nem is értem...
Örömmel összecsaptam a füzetem, és siettem vissza a terembe. A boldogságom kissé megcsappant, amikor rájöttem, hogy a következő óra technika, amit kedvenc tanárunk, Kiss tanárnő tart. Kíváncsi vagyok, hogy ebből írunk-e dolgozatot. Komolyan kitelik tőle.
A becsengetéskor azonban nem ő, hanem Eszti néni lépett be az ajtón. Mindenki örömujjongásban tört ki és Boti majdnem odaszaladt megölelni az ofőt. :D
- Jól van, gyerekek, tudom, hogy szerettek, de azért tartsátok kordában az érzelmeiteket - nevetett. - A tanárnőnek el kellett szaladnia valahová, ezért a mai órán velem lesztek és osztályfőnökit tartunk.
Először csak a szokásos év eleji hercehurcáról esett szó, pl. ebédrendelés, napközi, órai magaviselet, stb. Amikor a magatartásról beszélgettünk, akkor Eszti néni összecsapta a kezét és hamarosan megtudtuk, mi a terve pontosan.
- Akkor most jön az ültetés! - somolygott sejtelmesen. Ilyenkor igazán tudom utálni a tanárokat. Igazán örülnek, ha elültethetnek a barátaidtól. És ebben még az a gáz, hogy mostanában nagyon klasszul kezdtünk kijönni Biával, erre puff! Ültetés. Bah.
- A lányok és a fiúk álljanak föl tornasorban! - rendelkezett.
Morgolódva tettük meg a kérést és kelletlenül rendeződtünk egy-egy oszlopba. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy nem én vagyok a legkisebb. Ez már számomra egy nagy sikerélményt jelent. :) Főleg a tavalyi dolgok után... Na mindegy.
A lényeg az, hogy Martina, Dalma, Enci és Saci állt mögöttem, velük szemben pedig Csabi, Zsombi, Levi, Boti. Én pedig Mátéval néztem farkasszemet. Úgy tűnt, idén mellette kötöttem ki.
Ugyanis az ofőnknek megvan az a szokása, hogy így alkot először ülésrendet: a tornasorban párhuzamosan álló fiú és lány lesz egy padban. Most is ugyanígy történt minden és én a második padsorban kaptam helyett Boti és Máté között. Ez az állapot sajnos nem sokáig tartott. Eszti néni elkezdett variálni az emberek között, mert ha a nagyhangú barátok egymás mellett helyezkednek el, abból semmi jó nem sülhet ki.
- Na jó, akkor Zsombi és Ábel helyet cserél, te jössz ide az első padba, Lina elé - utasította. - És még... Máté és Zoli fog cserélni, de majd a szünetben lerendezitek a költözködést.
Lefagytam. Igaz, hogy Máté egy nyugodt gyerek és gyakorlatilag halálra lehet unni magad mellette, mert nem csinál egyáltalán SEMMIT, de még mindig jobb, mint Zoli. Zoli egy idióta barom. Na, szóval, nem különösebben kedveljük egymást.
Ez mindinkább kezdett bebizonyosodni, mert a fiú idiótán vigyorogni és integetni kezdett felém, mert nyilván nagyon örült, hogy egymás mellett fogunk ülni. Ugyanis aki mellettem ül, annak jó arányban 4-5 alá nem megy az átlaga. Magyarul: egész végig lesni fog rólam dolgozat íráskor. Boti viszont elég jófej. Majd ő kárpótol. :)
Hamar el is ment az óra és indulnunk kellett tesire. Már csak ez hiányzott a teljes boldogságomhoz.
Biával átcaplattunk az udvaron keresztül a melléképületbe, miközben a szerencsétlen ülésrendet szidtuk. Ő Ottó mellé költözött, aki szintén nem egy főnyeremény, ugyanis nem igazán beszél, vagy ha mégis szólásra nyitja a száját, biztosan valami mogorva megjegyzés következik.
Mellesleg Bia is utálja a tesit (ezt is akkor derítettem ki), úgyhogy totál leamortizálódva léptünk be az öltözőbe, ahol a többiek már javában csacsogtak meg fújkáltak bőszen a dezodorukkal. Teljesen összekeveredett az összes illat, ami így szörnyen fullasztó és kellemetlen egyveleget képzett. Gyorsan átvedlettem a szimpla fehér felsőmbe és fekete nadrágomba és méregettem magam a tükörben, ahol kisebb tumultus alakult ki.
- Fúj, utálom ezt az egyencuccot - rángattam összevissza a hosszú pólóm, ami sehogy sem állt normálisan.
- Utálom a hajam. Baromi necces összefogni - húzta a száját Berta.
- Utálom a cipőm. Csúszik a fekvőtámaszoknál - csatlakozott Hanna.
- Én meg a tesitanárokat utálom - igazgatta a fülbevalóját Saci.
- Én az egész tesizést gyűlölöm - fejezte be Bia, mi pedig egyetértően bólogattunk.
- Fúúj - vágott egy fintort Enci. - Párizsis zsömlém van ebédre.
Egy emberként, értetlenül bámultunk vissza rá.
- Most meg mi van?
- Nem azért.. de ez most hogy jött ide, az univerzális tesiutálatunkhoz? - kérdeztem.
- Jaaaa - heherészett pirosan. - csak úgy... eszembe jutott.
- Jaj, Encike - fogta a fejét Saci, majd a lányokkal kimentünk a helyiségből, be a tornaterembe. Ott ténykedett egy kopaszodó, vékony, fürge alak melegítőben, akit beazonosítottunk egy tesitanárnak.
De nem a szokásos kínzóeszközöket pakolta elő, hanem párnákat, gyertyákat, füstölőt, teafőzőt és magnót. Csodálkozva bámultam az őszes hajú fickóra és felmerült bennem, hogy megkérdezem tőle, biztosan jó helyen jár-e és egy tesi órát szándékoz-e tartani.
A már bent lévő srácok is ugyanilyen arckifejezéssel szemlélték a tanárt. A fiúk többsége már ott ácsorgott, míg lányok csak hatan bámészkodtunk. Hiába, a tapasztalat megvan: a fiúk bármilyen nomád körülmények között hamarabb öltöznek át, mint a lányok egy kényelmes, meleg helyiségben.
- Gyertek csak ide! - intett nekünk a melegítő gatyás pasas, miközben puha párnákat rakosgatott a tornaterem közepén szabályos kör alakba. Félve odabotorkáltunk és vártuk, mi a feladat.
- Csüccs a párnákra! - huppant le a tanár vidáman. - Ma egy relaxációs-bemutatkozós óránk lesz. Csak ennyien vagytok? - forgatta a fejét.
- Neem, még egy csomóan jönnek - igyekeztünk válaszolni. Jobban szemügyre vettem. Nyílt és közvetlen arca volt, olyan, mint az idős, vidám bácsiknak szokott lenni. Megnyugtató volt a ráncokkal teli homlok alatti keskeny szemek tükrébe nézni. Olyan típusú embernek tűnt, aki bárkivel jól el tud csevegni, mégis megbízható. Kissé szokatlanul mutatott rajta a sportcucc, egy ilyen férfihez egyszerű, de mégis kényelmes és elegáns ruházatot képzelnék. Az is felmerült bennem, hogy igazából utálja az öltözéket, csak tesitanárként egy melegítő praktikusabb egy öltönynél. A furcsaságát még tetézte szinte teljesen sima fejbúbja és két fülénél elhelyezkedő egy-egy szürke hajpamacs látványa. Meg kell mondani, kissé furcsa stílusa van, de mégis... érdekes módon ez határozottan tetszett nekem.
Belemerülhettem a részletes tanulmányozásába, mert a többiek már régen leültek és furán néztek rám. Nyakig vörösödve ereszkedtem le Bia mellé. Tízes skálán mennyire abszurd belefeledkezni egy idős tanár bámulásába? Béna, béna, béna...
A csengőszó után vagy jó negyedórával besétált a lányok többsége és Szandi battyogott oda hozzánk utolsóként. A tanár körbenézett és újból feltette a kérdését:
- Jön még valaki? - pislogott az ajtó felé.
- Nem, már nincs az öltözőben senki - válaszolt Szandi, miközben a haját lófarokba kötötte. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt nem tudott elkészülni.
- Jól van, akkor kezdődhet is az óra - fészkelődött törökülésbe. - Az első órán bemutatkozunk, ismerkedünk, a másodikon pedig egy kis rendhagyó tesi óra fog kezdődni.
Ekkor egy apró kis hang szakította félbe a tanárt. Először azt hittem, valaki mobilja szólalt meg, de a férfi örömmel felpattant és a konnektorhoz sietett, ahol egy teáskanna állt.
- Remek! Kész is a tea - nézett bele a kanna tartalmába. - Valaki segítene nekem?
- Majd én! - ugrott fel Roberta.
- Tessék, oszd ki ezeket a bögréket! - nyomott a kezébe egy nagy dobozt, amivel körbe kellett járnia. Mindenki választhatott egy neki szimpatikus bögrét, hogy aztán abból kortyolhassa a meleg italt. Én egy világoskék alapon lila pöttyöset néztem ki. Mindegyik különböző volt, akadt fiús és lányos is.
Időközben a férfi is osztogatni kezdett, de ő nem bögréket, hanem színes filctollakat.
- Írjátok fel a neveteket jól láthatóan a bögrére és máris töltöm a finom teát! - ugrándozott (?) egyikünktől a másikunkig. Hamarosan tényleg megkaptuk az íróeszközt és az italt egyaránt és a kezeim között melengethettem a poharat.
- Pfúj, mi ez? Ez tök íztelen! - kiáltott fel Ádám undorodva, miután belekortyolt a teájába. Gyanúsan kezdtük el méregetni a bögre tartalmát...
- Jaj, ki volt ez a mohó úrficska? - egyenesedett ki a tea öntögetéséből. - Még nem tettem bele se cukrot, se mézet, mert nem tudtam, ki hogy szereti, de máris hozom a kellékeket! - sietett a táskájához. Miután mindenki ízesített saját kedve szerint, újra képesek voltunk a tanárra figyelni.
- Na, szóval, kedves úrficskák és hölgyikék! - a furcsa megnevezés hallatán nevetés hullámzott végig az osztályon, de valahogy nekem ezek a szavak természetesnek hatottak az ő szájából. - Játsszunk olyat, hogy mindenki mond magáról három mondatot, és ebből egynek hazugságnak kell lennie! Teljesen mindegy, hogy melyiknek és az is, hogy milyen tulajdonságról beszélsz, nem is kell a sporttal összefüggnie, csak azt szeretném, hogy jobban megismerhessük egymást! Ja, és a többieknek kell kitalálni, melyik volt fals! Én kezdem - köszörülte meg a torkát. - Szolnoki Antal vagyok, testnevelő szakos tanár és sokan Tóni vagy Anti bácsinak szólítanak - mutatta fel ezen a ponton a sárga bögréjét, amin az Anti bácsi felirat piroslott. - szívesen nézek sportmeccseket, tévében vagy élőben egyaránt és az alsóbb osztályokban hármas voltam tesiből. Na, szerintetek melyik hazugság?
Ádám jelentkezett.
- A hármasos izé a kamu. Ez tuti.
Én meg voltam róla győződve, hogy a másik a hazugság. Lehet, hogy csak azért, mert nem bírom Ádámot, és ellent akartam mondani neki, de az is megeshet, hogy a megérzésem súgta. Mindenesetre egyre többen bólogattak és helyeseltek, de egyszer csak Csani is megszólalt:
- Szerintem meg a másik nem igaz.
Erre egy csomóan rátámadtak, hogy 'persze, majd tesitanár létére utál meccset nézni, aha' és kezdtünk egész zajosak lenni, miközben mindenki a saját véleményét harsogta, mire Anti bácsi felemelte a hangját:
- Hé, hé, hagyjátok abba! Csendesedjetek el! Szavazzunk!
Többnyire elhalkultunk és a tanár kezdhette a számolást.
- Szóval... ki szavaz arra, hogy a jeggyel kapcsolatban hazudtam?
Tizenöt kéz a magasban. Ez az, mi nyertünk!
- Akkor ki szavaz arra, hogy a meccs nézéssel hazudtam?
Boldogan emeltem meg a karom. Azt hittem, hogy a többi tizenöt ember is lelkesen nyújtózkodik, ezzel szemben velem együtt tízen voltunk.
- A többiek tartózkodnak? - kérdezte a tanár. Felháborodottan puffogtam magamban. Ez így nem ér! Persze az érintettek buzgón bólogattak. - Rendben. Akkor elárulom, hogy a második csoportnak volt igaza. Igazából utálok meccseket nézni, bármilyen hihetetlen. Inkább játszom, a látványában semmi élvezetet nem látok. És igen, régen rossz voltam tesiből, szóval ne adjátok fel, bárkiből lehet tesitanár. Mondjuk a jegy nem a képességeim hiányából fakadt, hanem a néhai lustaságomból és szemtelenségemből. Na, ki akarja folytatni? - nézett körbe vidáman, de mi lapultunk. - Oké, akkor legyen az a nagyhangú úrficska, ott! - mutatott ujjával Ádám felé.
- Jól van - vont vállat lazán, majd belekezdett. - Ádámnak hívnak, van egy bátyám, Krisztián és öö.. nem tetszik nekem ez az óra.
Mivel 7 éve ismerjük, tudtuk, hogy van tesója, ezért egyértelműen a másodikat hazudta. A kis hízelgő. Ezután a mellette ülő Sanyi szólalt meg:
- Kenderki Sándor vagyok, Kendének hívnak. Kosarazom és nagyon szeretem Gyöngyi nénit.
Az utolsó mondata röhögésbe fulladt. De nem is gondoltam azt, hogy képes lesz valamit komolyan venni ez a srác. Mindenki kitalálta, hogy az infó tanárra tett megjegyzése nem volt valós. Anti bácsi viszont egy kicsit megfedte őket, hogy 'annyira azért nem rossz az a Gyöngyike'. Hát... ő tudja.
- Rolinak hívnak, kék a szemem és van egy nővérem - folytatták a játékot. Ez is egyszerű volt, hiszen mindenki láthatta, hogy borostyán színű szeme van és nem kék. Ennek ellenére Máté felkiáltott:
- A másodikat kamuzta!
Erre Szabi vigyorogva, kedvesen fejbe csapta.
- De hülye vagy! Nem látod, hogy zöld szeme van?!
- Jaa, tényleg - csodálkozott, majd elröhögte magát. - Azt hittem, hogy húga van.
- Látjátok, látjátok, erre való ez a játék. Jobban megismerhetitek egymást - bólogatott Anti bácsi.
- Megtanuljuk felismerni a színeket! - vihogott Boti.
Ezután Zsombi beszélt.
- Én is kosarazom, szeretek tanulni és Zsombornak hívnak.
Ő is elnevette a tanulásos részt, szóval könnyű volt a feladat.
A sort Zénó folytatta.
- Focizom és szeretek tesizni - kezdte és nagyban gondolkodott, mit is mondjon, amikor a mellette ülő Kopi oldalba bökte.
- Még nem mutatkoztál be.
- Ja, akkor Zé... vagyis Brúnó vagyok - nyögte ki, mert nyilván akkor esett le neki, hogy még nem hazudott. De könyörgöm, miért pont Brúnó?! Ez a név annyira röhejes volt, hogy az egész osztály fetrengett a nevetéstől.
Annyira zajosan nevetett mindenki, hogy észre se vettük, megy tovább a játék. Mire észbe kaptunk és lecsendesedtünk, már Domonikánál jártunk.
- Hm, Dominika vagyok, Nusi. Kedvenc regényem a twilight és okoztam már tüzet.
Azt gondoltam, hogy nem egy veszélyes lány, de kiderült, hogy gyújtott már tüzet és nem a kedvenc könyve, hanem a kedvenc filme az Alkonyat.
A bemutatkozások folytatódtak egészen addig, amíg ki nem csengettek. Akkor kitódultunk az öltözőbe és beszélgettünk vagy ettünk. A szünet hamar elment, úgyhogy indulhattunk vissza a terembe.
- Nos, úrficskák és hölgyikék! Most, hogy mimdenki bemutatkozott a játék során, új dolog következik. Mindenki elmondja, hogy mi az, amit változtatna magán. Csak egy szó. Mondjuk pontosság - folytatta a beszédet Anti bácsi, amikor visszaültünk a párnákra. - Minden hónap utolsó óráján hasonló feladatokat fogunk végezni és fejlesztjük a személyiségeteket.
Dávid jelentkezett.
- És ennek mi köze a tesihez? Miért csináljuk?
- Nos, úgy gondolom, nemcsak a testeket, hanem a lelketeket is kell nevelni. Viszont nincs olyan, hogy léleknevelés óra, szóval ide kell ezt beszorítanunk. Tudjátok, az én tesi tanáraim mind a teljesítményre mentek. Ha valaki rossz volt, üvöltöztek. Leszidtak. Lehordtak. Mindenki pocséknak érezte magát, pedig mind-mind nagyon értékesek vagyunk, értitek? Nem szabad azt éreztetni senkivel, hogy egy nagy kupac szerencsétlenség és semmire se jó, csak mert nem talál be a labdával a kapuba. Mert nem az számít. Hanem az, hogy ti, ott, legbelül szépek legyetek. Ne legyenek vérző sebeitek a buta, rossz emberek miatt, akik a maguk rosszindulatával soha, de soha nem érhetnek fel hozzátok. Fontos, hogy ez eljusson a lelketekig. Ezért csináljuk. Értitek?
Tétován bólogattunk és én hirtelen nagyon szépnek, jónak láttam ezt az őszes fickót. Az eszméivel nagyot nőtt a szememben. Ilyen... ilyen tanárok kellenének mindenhova. Ilyen igazi, színtiszta jellemek. Nagy kár, hogy Anti bácsiból csak egy lehet.
Amikor már kezdtem egészen elgondolkodni, akkor elkezdtük a feladatot. A menők, akikre rá van írva, hogy azt hiszik, ők a megtestesült tökélyek, nem tudtak mást kitalálni hibának, minthogy nem figyelnek eléggé az órákon. Ezt a sablont a legtöbben lemásolták, akik pedig nem ezt állították, azok önbizalomhiányról beszéltek (ahogy én is), bár ketten azt mondták, így szeretik magukat és semmin nem változtatnának. Az egyikük Máté volt, aki saját bevallása szerint lustának bizonyult bármit is írni, a másik pedig Bia. Ő elmondta (csak nekem), hogy amin változtatna, azt nem akarja a többiekkel megosztani. Tudom, hogy a magabiztossága a padlót veri, ez az eset is ezt bizonyította.
Amikor én készültem beszélni, páran sustorogni kezdtek körülöttem:
- Szerintem semmin nem kéne változtatnia.
- Semmi, zárójelben tökéletes vagyok.
- Biztos több okosságot akar.
Nem tudtam eldönteni, ironikusan mondják-e vagy igazán így gondolják. A játék végén Anti bácsi újra magához ragadta a szót.
- Most, hogy befejeztük ezt a kis feladatot, jöhet a magnós rész - odament a konnektorhoz és odatette a készüléket, majd lekapcsolta a világítást. - Beteszek egy CD-t, amely segít ezeknek a tulajdonságoknak az erősítését. Mivel a figyelem növeléséhez nincs anyagom, jöjjön az önbizalom! Csak feküdjetek le és hallgassátok a hangokat!
Leheveredtünk a párnára, a tanár pedig meggyújtotta a gyertyákat. Kellemes faháj és vanília illat terjengett a levegőben. A gyertya mécsesének díszítése érdekes mintákat rajzolt a falra. Varázslatos volt. Azt vártam, hogy a tanárunk majd unottan a falat fogja támasztani, ehelyett mellénk feküdt. Hamarosan elindult a CD.
Először csak egy halk, lágy zene ment, aztán hangok, szavak jöttek. Egy lány hangja, amint mélyebb hangú nővel és férfivel beszélget. Az idill ütemes, pattogó zenére változott, ideges ritmusok. Különböző zajok a háttérben, míg kiderül, hogy ez egy család és éppen reggeliznek. Folyik tovább a beszéd, mire az anyuka elküldi a lányt suliba, de ő tiltakozik és erre kirobban a veszekedés. A csaj, Miranda, lusta, trehány, és lógós - legalábbis ezzel vádolják. Előkerül a klasszikus 'miért nem tudsz olyan lenni, mint az unokahúgod?' szemrehányás is. Erre valaki mögött csattan az ajtó és mire észbe kapunk, a csaj ott áll az iskolánál (köszönések, 'kész a házid?' kérdések). Becsengetnek, zajlik az óra. Mirandát csúf kis tehénnek, Malacka Mirandának nevezik az osztálytársai suttogva. Persze a tanár észreveszi, de a csajt hibáztatja, ordít vele, lehordja mindennek. A diákok közt gúnyos röhögés. A nap így zajlik, mindenki csak piszkálja a lányt. Vége a tanításnak. Miranda az utcán megy. Hirtelen csendesül az utca lármája. A sértések visszhangzanak a lány fejében. 'Ronda, kövér, lusta, bamba, hülye, lógós, undok, tehén'. Megszakad a gondolat. Egy nagy csörömpölés. Dudaszó. Sikoly. Kiabálás. 'Mentőket, 104!' Ki lehet találni. Miranda kiugrott a forgalmas utcára. Mert bántották. Mert tehénnek titulálták. Mert a környezete förtelmes emberekből állt. A zsebében egyetlen cetlit találtak. 'Sajnálom, hogy nem voltam elég jó nektek...'.
Egy női hang szólalt meg: A történet valós eseményeken alapul. Ne higgy a mocskolódásnak! Értékesebb vagy a gúnyolódóknál! Ne dobd el az életed! Óvd a jótét lelket, ki benned lakozik!
Vége lett a hangfelvételnek. Anti bácsi szótlanul elfújta a gyertyákat és felkattintotta a lámpát. Szétfoszlott a varázslat. Egy ideig szemlélte az arcunk, majd megszólalt:
- Nem fűznék a hallottakhoz semmit, csupán arra kérlek titeket - gondolkodjatok el rajta - ekkor megszólalt a csengő. - Akkor ennyi is lett volna. Köszönöm a figyelmet! Örülök, hogy megismerkedtünk! További jó pihenést, sziasztok!
A legtöbben zajongani kezdtek és kitódultak az ajtón. Viszont pár lány ott maradt a teremben. Köztük én is.
- Ne segítsünk a pakolásban? - tette fel a kérdést Roberta.
- Ó, ugyan már! Igaz, hogy kicsit már vén vagyok, de elboldogulok pár párnával - legyintett mosolyogva. - Menjetek nyugodtan ti is!
Kifelé indultunk.
- Hé, hölgyikék! - kiáltott utánunk. - Köszönöm a szándékot - majd felénk dobott egy-egy teafiltert. - Ajándék - kacsintott.
Megköszöntük, majd kisiettünk. Hát ez kész aranyember! Totál beleszerettem. :)
Mire az öltözőbe értünk, a legtöbb lány már átvette a ruháit és nagyban csevegett. Éppen Detti visított fülsértő fejhangon:
- Basszus, annyira nevetséges! - ugrándozott idétlenül.
- Tiszta idióta a pasas - húzta el a száját Dalmi.
- Láttátok azt a két elálló hajpamacsát? - csatlakozott be Szandi.
- Ja, igazán lehetne egy kicsit ápoltabb - fújt magára egy fél üvegnyi epres dezodort Dominika.
- Úristeeen, annyira bénaaa volt az a relaxálás vagy mi, hogy azt hittem, vissza sem tudom fojtani a röhögést - rázkódott Erika szája elé tett kézzel.
- Jól van, ne bántsuk, annyira azért nem rossz - komolyodott el Martina, aztán összenéztek és egyszerre tört ki belőlük a vihogás.
- Na, gyertek, menjünk - indítványozta Tina. Továbbra is röhögcsélve tipegtek ki az ajtón Szandival és Domival együtt. Annyira belefeledkeztek Anti bácsi gúnyolásába, hogy köszönni is elfelejtettek, csupán Dalmi vetett oda nekünk egy nyávogós, elnyújtott 'sziasztoook!'-ot egy utolsó seggrázás kíséretében. Az ajtót persze tárva-nyitva hagyták. Mellesleg mi még javában öltöztünk. Megvetően bámultam utánuk.
- Ezeknek soha nem jó semmi - mormogtam. - Szerintem nagyon rendes ez a tanár. Ti mit gondoltok?
- Nem szeretek egyetérteni velük, de tényleg röhejes a fickó - csukta be az ajtót Berta.
- Nem tudom. Nekem sem szimpatikus - vette át a pólóját Ani.
- Most komolyan? - kerekedett el a szemem. - De még teát is adott! - lengettem meg a filtert.
- Akkor is furcsa - vont vállat Hanna.
- Senki nem gondolja úgy, mint én? - hüledeztem.
- Igazából tényleg jófej, meg minden, de annyira hülyén néz ki az elnyűtt, gyűrött melegítőjében - cipzározta be a pulóverét Saci. - Talán ha jobban nézne ki és igényesebb lenne, több gyerek szeretné meg.
- Ez butaság. Attól még, hogy valaki nem annyira szép és tökéletes, lehet szeretni. Nem függ a külső a belsőtől. Az változik, de a lényeg nem. Pontosan ő mondta, hogy ne ítéljünk a kinézet alapján. Erről szólt az óra.
- Igazából tényleg kedves meg figyelmes és tök jó, hogy nem a képességeinket nézi, hanem az akaratot. Ez a havi egy pihenős óra is jó ötlet, de... - kötötette be cipőjét Bia, majd felegyenesedve a szemembe nézett. - Az olyan lányok meg fiúk, mint Erikáék meg Zsomborék, sosem fogják tudni igazán értékelni a hasonló kaliberű tanárokat. Ez van. Mondhatunk bármit, ezen nem tudunk változtatni. Egyszer majd csak megjön az eszük... vagy nem.
Többnyire magunkban morfondíroztunk a hallottakon és a tapasztaltakon. Szótlanul pakoltunk be és indultunk el hazafelé.
A milliónyi gondolat közül, mely fejemben keringett, egy kifejezetten hangosan méltatlankodott: valóban ennyire nem számít a jellem, csak a küllem fontos?!
Ez a mi felnövekvő generációnk. Gratulálok.