Keserű nyár
Hamarosan itt az ősz.
Ennek a ténynek én sem örülök a sok diákkal egyetemben. Hiszen ki ne szeretné a nyarat? Nem kell iskolába járni, nem kell tanulni, süt a nap, és sokkal több időd jut azokra a dolgokra, amiket igazán szeretsz csinálni (Nem csak a számítógép és a televízió előtti gubbasztásra célzok :)).
Én viszont nem kizárólag az efféle kiváltságok elvesztése miatt nem várom a szeptembert. Félek az új tanévtől. Félek, hogy nagyon egyedül leszek.
*
Az egész egy forró júliusi nap délelőttjén kezdődött, amikor én jó kamaszhoz híven még az ágyban lustálkodtam. A mobilom halk pittyenése riasztott fel az alvásból. Pislogtam párat, amíg nagyjából felébredtem, és hunyorogva megnyomtam a telefon kioldó gombját. A jelzés oka egy új üzenet érkezése volt. Flórától jött:
"Szia, találkozzunk ma a parkban 3-kor! Valami fontosat szeretnék mondani neked."
Rányomtam a 'Válasz' funkcióra, majd ezt írtam
: "Oké, csak még megkérdezem a szüleimet. És mit csinálunk beszélgetésen kívül?"
Hamarosan visszaírt:
_"Elmehetnénk fagyizni, vagy hozhatnád a kutyáitokat sétálni." "A sétáltatás ugrott, három kutyával nem bírok egyszerre." "Akkor marad a fagyi." "Aha. Addig is szia!" "Szia!"_
Tettem egy kísérletet a visszaalvásra, de teljesen és menthetetlenül felébredtem. Kikászálódtam az ágyból, bementem a fürdőbe, és megpróbáltam rendbe szedni az arcomat és a hajamat (több, kevesebb sikerrel), majd lecseréltem a pizsamát egy piros, rövid ujjú pólóra, és egy sortra. Lementem a konyhába, ahol az étkezőasztalnál anya ült a laptopja előtt, kezében egy bögrével, és homlokát ráncolva meredt az ölében fekvő papírokra. Már javában dolgozott.
- Jó reggelt! - köszöntem, felzavarva anyát a munkából. Kisimult a homloka, és viszonozta az üdvözlést:
- Szia, kicsim! Jól aludtál?
- Igen - feleltem, miközben azon morfondíroztam, most hozzam-e fel a témát.
- Az jó - mélyedt vissza a papírokba, időt sem hagyva bármilyen reakcióra. Tudtam, hogy valószínűleg elenged, nem ez lett volna az első eset, hogy Flórával találkozom. Ettől azért még feszengtem egy kicsit. Lassan elővettem a konyhaszekrényből egy tálkát, szórtam bele gabonapelyhet, majd tejet öntöttem rá. Egy kiskanállal kavargattam addig, amíg leültem az asztalhoz.
- Zavarhatlak még egy kicsit? - néztem fel a reggelimből.
- Nyugodtan - mosolygott rám újra anya. - Miről lenne szó?
- Találkozhatok ma a parkban Flórával? - tettem fel rögtön a kérdést.
- Igen, - kezdte. Most jön a kérdezősködés. - de mit csináltok, mikor, és meddig?
- Szeretne beszélni valamiről velem, és közben fagyizunk vagy limonádézunk - jutott eszembe ez a lehetőség is. - 3-tól... ameddig elengedsz.
- Maximum hatra gyere haza, és mielőtt elindulsz, egy hívást nekem - kocogtatta meg a mobilja kijelzőjét.
- Persze - bólogattam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- De engem még vár a munka - lengette meg sóhajtva a paksamétát. Gyorsan befejeztem az evést, majd megnéztem, mit csinálnak a tesóim. Pálmi éppen a nappaliban tornázott vagy talán táncolt. Ennyit arról, hogy rokonok vagyunk. Én örülök, ha nem kell sportolnom. Az emeleten Laura törökülésben ült az ágyán, körülötte tinimagazinok tarka összevisszaságban, és a telefonját nyomkodta. A kis kitérő után beültem a szobámba olvasni. Aztán egykor ebédeltünk, és elkezdtem készülődni. Elővettem egy kis farmertáskát, beledobáltam mindent, ami kellhetett: kulcsok, pénztárca, mobil, zsepi. Még lett volna időm az indulásig, de nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, elbúcsúztam anyától (ne állj szóba idegenekkel, vigyázz magadra, stb.), és elindultam. Legnagyobb meglepetésemre Flóra már ott ült az egyik padon. Mosolyogva intettem neki:
- Szia!
- Szia... - suttogta. Lehajtotta a fejét. Nagyon rossz érzésem támadt.
- Hahó, Flóra! Mi a baj...? - hajoltam le, hogy belelássak az arcába. Felemelte a fejét, a szeme könnyes volt. Leültem mellé.
- Légy szíves, mondd el mi a baj! Veszekedtél valakivel vagy megbántottak? Meghallgatlak és segítek. Hiszen ezért vagyunk barátnők - próbálkoztam egy mosollyal. Az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam. Flóra zokogásban tört ki.
- Éppen ez az! Nem... lehetünk többé... barátnők! - akadozott a hangja. - Elköltözünk... messze... másik, idegen városba... Döbbenten bámultam rá. Hirtelen nekem is sírni támadt kedvem, de összeszedtem magam, és szorosan átöleltem:
- Barátnők maradunk, bízz bennem. E-mail, telefon... Ne legyél ilyen szomorú! És próbáld meg nem előre utálni azt a helyet, ahova mentek. Még az is lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint itt. Bár fizikailag nem lehetek majd melletted, de mindenben másban melletted fogok állni. Fontos, hogy ezt ne felejtsd el. Flóra a könnyei fátylán rám nézett, és hálásan elmosolyodott.
*
Flórával a farsangon. Flórával a kiránduláson. Flórával a suli lépcsőjén. Flórával nevetve a biciklin ülve.
Flórával minden egyes képen.
Néztem a fotókat. Nem tudtam elképzelni nélküle a várost. Se a sulit. Se az osztályt. Se magamat.
Már több nap telt el a parkbeli jelenet óta, de azóta sem bírtam feldolgozni a dolgot.
Ő a legjobb és egyben az egyetlen barátom. Hogyan fogok nélküle boldogulni?
A merengésemből Pálmi zökkentett ki. Megrángatta a karom:
- Játssz velem!
- Jó, játszok - sóhajtottam. Minek ellenkezni? A végén úgyis mindig muszáj babáznom vele.
- Ez ilyen könnyen ment? - csodálkozott kikerekedett szemekkel. De hamar túl tette magát rajta. - Akkor gyere!
Átmentem a szobájába, engedelmesen tűrtem, hogy lenyomjon a babaháza elé, és a kezembe nyomott egy figurát. Magas, szőke, kék szemű, vidám baba volt. Mint a babák általában. Pont a szöges ellentétem.
Ennek ellenére megfogtam, beültettem az egyik sarokba, felhúztam a térdeit, majd a fejét a lábaira hajtottam, a csodás hajzuhataga a lábára omlott, eltakarva az arcát.
- Mi ez? Mit csinál? Ez így nem lesz jó! - rázta dühösen a fejét, a hosszú copfja ide-oda verdesett.
- De ő most szomorú! - mutattam rá a lényegre. - A barátnője szeptemberben elköltözik...
- Na, de ősszel is ráér szomorkodni, addig meg használja ki, hogy itt van még a barátnője, és töltse vele az egész nyarat, csináljon egy tucat programot, iratkozzanak be tánc-tanfolyamokra, vagy bánom is én, hova, de ne gubbasszon csak így itt! - kelt ki magából.
Igaza volt. A bábum fogta magát, kiegyenesedett, és valóban kihasználta még az utolsó percet is, hogy a barátjával lehetett, és nem gondolt többet az eljövendő tanévre - ahogy vele együtt én is tettem.
